Mikor ma vezettem haza a reptérről, nem voltam fáradt. Kicsit csalódott talán, később kifejtem, hogy miért.
Nemrég érkeztem haza az elmúlt idők egyik legjobb járatáról. Annyira kímélő volt, hogy még szórakozni is simán elmentem volna. De térjünk vissza a lényegre.
Decemberben megismerkedtem Zolival. Tegnap voltunk 2 hónaposak. Most mégis egyedül ülök a kanapémon, el is felejtette. Január végén voltam egy hetet Szegeden (előre is bocs a helyesírásért, post-flight movement disorientation.) ahol furcsa érzésem volt. Anatómia vizsga után madarat lehetett volna velem fogatni, úgy ültem volán mögé, és zúztam le Szegedre, és nem csak azért, mert esélyem volt a kettesre, de azért is, mert akkor a tanulás miatt már vagy 2 hete nem láttam az uramat. Alapvetően minden jól sikerült, vacsorával várt, jól telt a hét. Voltak dolgok, amiket magamból kiindulva nem nagyon tudtam hova tenni. Szinte sosem tévézek, és akkor kellett rádöbbennem, hogy Zoltánom életében a TV nagy szerepet tölt be. Kicsit úgy éreztem, túl nagyot, de nyilván, ha máshoz szokik az ember... Lényeg a lényeg. Neki dolgozni kellett, én otthonról, kényelmesen, egész egészséges mértékben kopogtattam a céges laptop billentyűzetét, és minden nap vártam haza a munkából. Valami árnyék volt a dologban, hiányzott a helyzet romantikája. Az is lehet, hogy hiperérzékeny vagyok bizonyos dolgokat tekintve, de ekkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon tényleg ő az, akire én vágytam?
Tudtam, hogy nagyon sok minden megvan benne, leginkább az, hogy akkor még friss volt az az érzés, amit akkor éreztem, amikor a kapcsolatunk indult. Zavarba ejtett, megnevettetett, rámadta a kabátot, érdekelte és figyelte minden szavam. Sármos volt, kedves szemekkel. Most is az.
Azon a héten egyik este elmentünk a legjobb barátjával moziba, aminek olyan debriefing lett a vége, hogy elfogyott egy üveg jóféle házi. Másnap Zoltánunk ment dolgozni, én meg körmöshöz, majd Viktorral másnaposság fojtó ebédet ettünk a helyi John Bullban. Utána cukrászda, ahol persze a sok eszmecsere után rátértünk a kettőnk kapcsolatára is, mármint az ő legjobb barátja, és az én kapcsolatomra. Akkor jött nemcsak a kávé, de a feketeleves is. Viktor kicsit részletesebben mesélt nekem Zoli múltjáról, arról, hogy hogyan ért véget az elősző kapcsolata, és hálás vagyok neki, hogy őszintén elmondta azt, hogy Zoli hogy beszél Rólunk. Őt nagyon csúnyán megbántotta anno valaki, akiről nem fűzök ide minősítést, mert az minősítene engem is, annyit tudok a lánnyal kapcsolatban papírra vetni, hogy tiszteletben tartom azt, hogy őt valaha Zoli szerette, és nem ismerem, el kell fogadnom azt, hogy annak az embernek egy része, akit én most megismertem, tőle lett olyan, amilyen. Az már más kérdés, hogy ennek a kapcsolatnak köszönhetően az én kedvesem most aggyal próbál kapcsolatosdit játszani.
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire érzelmes lány vagyok, igénylem azt, hogy levegyenek a lábamról. Most egy olyan kapcsolatba kerültem bele, ahol a férfi ezt ellenreakcióból fél megtenni, és ahogy Viktor megismételte Zoli szavait, már nem tud, és nem is akar szerelmes lenni. Mikor ezt meghallottam, úgy éreztem, mintha ketté téptek volna a mellkasomban minden szervet. Órákig csak néztem magam elé. Pörögtek bennem a gondolatok.
Ennek már idestova három hete. Azóta töltöttünk együtt egy pár napot, és megbeszéltük a dolgokat. Még aznap este hallottam ugyanezt az ő szájából is, azzal megtoldva, hogy én nem akarhatom, hogy ő szerelmes legyen, mert akkor nem lesz önmaga. Úgy gondolom, másképp reagálunk mindannyian az érzésre, de az biztos, ha Zoli nem lett volna bennem olyan, amilyen, fele ennyi erőm nem lett volna a vizsgaidőszakhoz.
A szerencse az, hogy vele merek őszintén beszélni az érzéseimről, és úgy gondolom, hogy ő is kezd egy kicsit jobban kinyílni irányomba. A napokban az jár a fejemben, hogy vajon mi lesz ennek a vége. Nagyon hosszú ideig voltam egyedül, elég sokáig ahhoz, hogy tudjam, mit érek egyedül. Szerencsére vagyok olyan helyzetben, hogy megengedhetek ennek a dolognak annyit, hogy kivárom, hogy mi sül ki belőle. Elvégre nem sietek sehova.
A hétköznapok nem telnek másképp, mint azelőtt, amikor megismerkedtünk, azt leszámítva, hogy a telefonom jóval kevesebb ideig bírja szusszal. A munkahelyemen még talán sosem tudtam ilyen teljesítményt nyújtani, jól szervezem a kis csapatot, rengeteg a feladat, és repülés szempontból sem kímélnek. Azt fogom tenni, amit Zoli kért tőlem: magamnak én leszek a legfontosabb. Suli miatt cserélek járatot, az sem kevés. Ha látni akar, oldja meg, megvan rá a lehetősége. Úgy érzem, én már eléggé kifejeztem, mennyit ér nekem ez a kapcsolat, talán túlságosan is elvesztette számára a kihívás jelleget, ugyanis ebben is mindent megtettem azért, hogy a legjobb time-managementtel hozzam össze a találkákat.
Meglátom, mennyire és meddig lesz nekem elég az, amit ő nyújt nekem. Ha ezzel az energiabefektetéssel és odafigyeléssel áldja meg az életem, nem hiszem, hogy sokáig fogom az energiámat arra használni, hogy azon dolgozzak, hogy pozitívan álljak hozzá minden nap a kettőnk dolgához. Az a tény, hogy még együtt vagyunk, annak köszönhető, hogy szeretem annyira, hogy megvárjam, hogy felfogja-e időben azt, hogy mit veszíthet. Még nem késő. Nem tudom, hogy naptári idő megállapítható-e ezzel a dologgal kapcsolatban. Volt szerencsém meglátogatni egy sztár-pszichológust, aki a sztori részleteinek megismerése után azt mondta, akár egy évig is eltarthat, mire ő túl lesz teljesen az előző törésen az életében. Ismerve a rám váró feladatokat idén tavasszal, csak annyit tudok mondani, hogy ha ezt a tavaszt túléli a kapcsolatunk, akkor mindent. Ehhez neki kell felkötni a nacit.
Ma nem várt ott a reptéren. Holnap nem dolgozom, meg kellene értenem, hogy fontos volt a barátaival találkoznia, holott hulla fáradt volt, és semmi kedve az egészhez. Remélem jól érezte magát, és megérte, hogy ezt a hétvégét másnak szánta. Kicsit mindig reménykedek benne, hogy ott áll, az érkezésen, ahogy ezelőtt egy párszor már volt rá példa, de még sosem lepett meg. Nagy próba ez nekem, hogy most nem kényeztetnek el, ez ellenkezik azzal, amit eddig elképzeltem arról, hogy milyen egy kapcsolat az első időkben. Még nem tudom, hogy fel akarom-e dolgzni azt, hogy ő most akaratlagosan cselekszik úgy, hogy ne én legyek a legfontosabb, annak érdekében, hogy jól alakuljon a kapcsolatunk, és megőrizze a férfiasságát. '..meghaltál bennem, de újjá születsz...' nemrég hallgattam meg ezt a számot. Néha riasztóan üresnek érzem magam belülről, és olyan, mintha csak az agyam mondaná, hogy sokat ér ez a kapcsolat. Meg kell erőltetnem magam, hogy elgondolkozzak azon, hogy mi égette ezt az elgondolást az agyamba. Ezt váltja ki belőlem ezzel a viselkedéssel, semmi mást. Volt már olyan kapcsolatom, amiből megtanultam, mi az, amit még megtehetek egy férfiért úgy, hogy nő maradjak mellette. Most nem fogok ennél többet tenni, és vállalom a kockázatát annak, hogy előfordulhat, hogy nem lesz ebből tündérmese.
