Annyi gondolat kavarog bennem hónapok óta, hogy tudtam, hogy írni akarok, de nem tudtam, hol kezdjem el.
2018-ban írtam utoljára, 4 évvel ezelőtt, összetörve a második vetélésem után. A férjem utálná ezt a kifejezést, de azóta van 2 szivárvány-babánk, és úgy érzem, hogy teljes az életem, megérkeztem oda, ahol lenni akartam.
A rengeteg boldogságon kívül, amit a gyermekeimtől kapok, rengeteg nagy veszteség és végtelen fájdalom ért az elmúlt 4 évben. Annyi, hogy most nagyon keresnem kell, hogy hogyan tudnék újra szívből kedves, jókedvű, és felnőtt anya lenni, aki nem csak a gyerekeire tud igazán mosolyogni.
Valahogy mostanában úgy érzem magam, mint aki csak bámul, és körülötte rohan a világ. Persze rohanok én is vele, egy hét egy napnak érződik a végén, és csak utólag jut eszembe, hogy addig halogattam, hogy leírjam, hogy mikor állt fel egyedül először Zolika, hogy elfelejtettem felírni.
Semmire nincs időm, és úgy érzem, senkire nem figyelek eléggé. Ezen a naptáram segítségével próbálok változtatni, de igazából másképp kellene. Talán több írás megnyugvást nyújt majd. Nem tudom, hogy a tragédiák, veszteségek és a boldog percek egymásutáni sorolása által nyernék-e kis feldolgozást, megnyugvást, vagy azzal, ha csak a jelenlegi helyzetet boncolgatnám.
Mindig is konstans volt bennem a fejlődés iránti vágy. Most úgy érzem, kezdek elérni egy olyan érettségi szintet, ahol azt gondolom, hogy "okosabb" vagyok én már annál, hogy úgy viselkedjek, ahogy mostanában szoktam.
Túl sok embernek mondok el túl sok mindent. Nyitott könyv vagyok, és olyanokat is elmondok másoknak, amiket megtarthatnék magamnak, és akkor megőrizném a helyzetem intim keserűségét, és értéket adnék az érzéseimnek. Talán kevésbé lovallnám bele magam abba, hogy mennyire rossz a helyzet, kevésbe haragudnék anyámra, kevésbé fájna, hogy milyen, és mennyire nem törődik velem, és talán könnyebb lenne elfogadni, hogy soha nem fog velem úgy törődni, ahogy mindig is szükségem lett volna rá.
Nyilván ennyi kihagyás után miközben tervezgettem, mit szeretnék leírni, átgondolni, feldolgozni, vizsgáltam a múltamat, és azt, hogy milyen voltam én régebben. Most kivételesen nem azon rágtam magam, hogy nekem milyen szar gyerekkorom volt, hanem arra gondoltam, mennyivel könnyebben tudtam látni magamban a jót, mennyiszer meg kellett fogalmaznom magamról azt a kivételes tulajdonságcsomagot, ami nekem valójában van.
Teljesen mindegy, mennyi szenvedés vezetett oda, hogy olyan lettem amilyen, és teljesen mindegy, mit gondolnak rólam azok, akik nem szeretnek igazán, vagy szeretnek, de sajnos a szeretetük abban nyilvánul meg, hogy kritizálnak, bántanak és nekik teljesen természetes, hogy ezért még csak meg sem bántódhatok, mert nekem nincs is szívem. Teljesen mindegy, hányszor kellett elnyomnom magamban a szégyent ahhoz, hogy tudjak létezni, és Zolival maradni, megtettem, és most úgy érzem, jól tettem.
Teljesebbnek, bölcsebbnek, érettebbnek érzem magam mint valaha. Sokkal több, kedves, szép és okos emberrel vagyok jó barátságban, mint valaha. Nem szenvedek hiányt semmiben. Ezzel egyidőben rettenetesen magányosnak, üresnek, gyökértelennek és bizonyos szempontból életuntnak is érzem magam. I don't know if that makes sense.
