Annyi gondolat kavarog bennem hónapok óta, hogy tudtam, hogy írni akarok, de nem tudtam, hol kezdjem el. 

2018-ban írtam utoljára, 4 évvel ezelőtt, összetörve a második vetélésem után. A férjem utálná ezt a kifejezést, de azóta van 2 szivárvány-babánk, és úgy érzem, hogy teljes az életem, megérkeztem oda, ahol lenni akartam.

A rengeteg boldogságon kívül, amit a gyermekeimtől kapok, rengeteg nagy veszteség és végtelen fájdalom ért az elmúlt 4 évben. Annyi, hogy most nagyon keresnem kell, hogy hogyan tudnék újra szívből kedves, jókedvű, és felnőtt anya lenni, aki nem csak a gyerekeire tud igazán mosolyogni.

Valahogy mostanában úgy érzem magam, mint aki csak bámul, és körülötte rohan a világ. Persze rohanok én is vele, egy hét egy napnak érződik a végén, és csak utólag jut eszembe, hogy addig halogattam, hogy leírjam, hogy mikor állt fel egyedül először Zolika, hogy elfelejtettem felírni. 

Semmire nincs időm, és úgy érzem, senkire nem figyelek eléggé. Ezen a naptáram segítségével próbálok változtatni, de igazából másképp kellene. Talán több írás megnyugvást nyújt majd. Nem tudom, hogy a tragédiák, veszteségek és a boldog percek egymásutáni sorolása által nyernék-e kis feldolgozást, megnyugvást, vagy azzal, ha csak a jelenlegi helyzetet boncolgatnám. 

Mindig is konstans volt bennem a fejlődés iránti vágy. Most úgy érzem, kezdek elérni egy olyan érettségi szintet, ahol azt gondolom, hogy "okosabb" vagyok én már annál, hogy úgy viselkedjek, ahogy mostanában szoktam.

Túl sok embernek mondok el túl sok mindent. Nyitott könyv vagyok, és olyanokat is elmondok másoknak, amiket megtarthatnék magamnak, és akkor megőrizném a helyzetem intim keserűségét, és értéket adnék az érzéseimnek. Talán kevésbé lovallnám bele magam abba, hogy mennyire rossz a helyzet, kevésbe haragudnék anyámra, kevésbé fájna, hogy milyen, és mennyire nem törődik velem, és talán könnyebb lenne elfogadni, hogy soha nem fog velem úgy törődni, ahogy mindig is szükségem lett volna rá. 

Nyilván ennyi kihagyás után miközben tervezgettem, mit szeretnék leírni, átgondolni, feldolgozni, vizsgáltam a múltamat, és azt, hogy milyen voltam én régebben. Most kivételesen nem azon rágtam magam, hogy nekem milyen szar gyerekkorom volt, hanem arra gondoltam, mennyivel könnyebben tudtam látni magamban a jót, mennyiszer meg kellett fogalmaznom magamról azt a kivételes tulajdonságcsomagot, ami nekem valójában van. 

Teljesen mindegy, mennyi szenvedés vezetett oda, hogy olyan lettem amilyen, és teljesen mindegy, mit gondolnak rólam azok, akik nem szeretnek igazán, vagy szeretnek, de sajnos a szeretetük abban nyilvánul meg, hogy kritizálnak, bántanak és nekik teljesen természetes, hogy ezért még csak meg sem bántódhatok, mert nekem nincs is szívem. Teljesen mindegy, hányszor kellett elnyomnom magamban a szégyent ahhoz, hogy tudjak létezni, és Zolival maradni, megtettem, és most úgy érzem, jól tettem.

Teljesebbnek, bölcsebbnek, érettebbnek érzem magam mint valaha. Sokkal több, kedves, szép és okos emberrel vagyok jó barátságban, mint valaha. Nem szenvedek hiányt semmiben. Ezzel egyidőben rettenetesen magányosnak, üresnek, gyökértelennek és bizonyos szempontból életuntnak is érzem magam. I don't know if that makes sense.

Hogy vagytok erre képesek?

Egyszerre segítetek világra életeket, és segítetek sokaknak, hogy anyák lehessenek, de mégis annyi fájdalmat okoztok rezzenéstelen arccal.

Hogy képzelitek?

Egy 14 éves tinilánynak azt mondani, hogy ne bőgjön, dobja fel magát az asztalra?

Egy 14 éves lánynak azt mondani, hogy pisilje le a tesztet, mert nem lehet benne bízni, biztos terhes? Mikor mégsem, akkor felvilágosítás nélkül megműteni?

Hogy lehet egy tinilányhoz műtét előtt az egyetlen mondat: miért nincs magán zokni, meg fog fázni? 

Hanyagságból úgy kihúzni egy hasból egy csövet, hogy kifordul a hús, és úgyhagyni, örökre ronda heggel?

Egy 16 éves lánnyal magyarázat és mérlegelés nékül hormonokat szedetni, amikről senki nem tudja, mit tesznek hosszú távon? Ma már tudjátok, méhnyakrákot okoz.

Egy nőnek nem köszönni.

Egy nőt bemutatkozás és köszönés nélkül megvizsgálni odalenn.

Egy nőt kérdés nélkül idegen tinédzsereknek mutogatni, mert nincs idő magyarázkodni, hogy miért bámulnak bele a hüvelyembe kuncogva.

Egy beteget nem emberszámba venni.

Egy nőnek nem elmondani, hogy túl kicsi a magzata.

Egy nőnek nem elmondani világosan, hogy a magzata nem fog életben maradni. 

Egy nőnek nem elmagyarázni, hogy gyanús, hogy nem akkora a magzat, mint amekkorának lennie kellene.

Egy nőnek figyelmeztetés nélkül elviselhetetlen fájdalmat okozni.

Egy nőn minden előzetes felvilágosítás és vigasz nélkül abortuszt végrehajtani.

Egy abortuszt sikertelenül végrehajtani, túlzott magabiztosság miatt.

Egy nőt abortusz után ellenőrzés, vizsgálat és tanácsok nélkül hazaküldeni.

Egy nőt abortusz után feleslegesen terhes nők között órákon át váratni, majd kérdés után sms-ben hazaküldeni a kórházból.

Egy nőt magába roskadva hagyni, mikor rájön, hogy másodszor is el kell viselnie az abortuszt, mert az orvos elcseszte.

És még annyira sem méltatnak, hogy ne nézzenek hülyének, mert nem nézitek ki belőlem, hogy megismerek egy terhességet az ultrahangon. Ráfogjátok, hogy vérömleny. Hazudtok, rezzenéstelen arccal, majd fals mintát küldötök a szövettanra.

Folyton úgy ellátni nőket, hogy nem mutatkoznak be, nem köszönnek, nem magyarázzák el, mi történik a legfontosabb dologgal az életünkben, hogy képzelik?

Ja, már talán észre sem veszitek. Mert akkora pénzéhes seggfejeket nevelt belőletek a szakma. Rohadjatok meg ott ahol vagytok. És a megaláztatások nagy részére már nem is emlékszem, mert el akartam őket felejteni. És ránk haragszotok, hogy a kérdéseinkre a neten keresünk választ. Mi vagyunk az ostobák, mert nem tudjuk, mit kell tenni, ha baj van. De ti nem mondjátok el. Mert még annyira sem méltattok minket, nőket, anyákat, várandósokat, gyászoló anyákat. Hogy képzelitek?

Tisztelet a ritka kivételnek.

Ma reggel befejeztem a tanácsadói anyagot egy cukorbetegnek, aki még megmenekülhet az inzulintól. Látom rajta a lelkesedést, és azt, hogy elhatározta, hogy változtat az életén. Igyekeztem nem csak elmondani, de éreztetni is vele, hogy számíthat rám.

Már többször szerettem volna főzni valamit, mióta itt lakunk, de eddig semmi komolyat nem sikerült. Ma sült csirkecombokat készítettem, padlizsánsalátával. Finom lett, de később rájöttem, hogy van egy csomó kaja, és nem is kellett volna főznöm.

Végre találtam egy nőgyógyászt, aki emberszámba vesz. Kutya bajom.

Elvittem anyósomékat szülinapi vacsorázni, vállaltam a sofőrködést. Nagyon aranyosak voltak. Együtt készülődtünk, jó volt.

Megtaláltuk a kőművest, aki megépíti nekünk álmaink házát. Már egyre jobban kezdem felfogni, hogy tényleg saját házunk lesz.

Jelentkeztem egy nemzetközi céghez, online munkára, ma este megcsináltam a traininget, és a vizsgát is. 48 óra múlva eredmény. Örülnék, ha látnának bennem fantáziát, jól jönne párszáz dollár havi fix. :) Most végeztem vele, nem sziporkázok agyi kapacitásban. Sorry for the spelling mistakes. Mindig hulla fáradtan ülök le pötyögni.

Hát, ahogy Zoli mondaná, rossz voltam. 3 napja nem írtam, és most képzeletben rácsaphatsz a kezemre.

Péntek: délelőtt gyakorlaton voltam a Rókusban a krónikus belgyógyászaton. Émelygős volt a húgy és a decubitus szagának édeskés bűze, szomorkás hangulatban és a fehér köpeny alatt talpig feketében hallgattam a rákbetegek aranyos beszámolóját a diétával kapcsolatos elképzeléseikről. A nap luxusa volt, hogy megnézhettem Róza néni unokáját, a kerek arcú tündérkét, hogy vettem magamnak egy közepesen kényelmetlen fekete magassarkút, majd megebédeltem a Blahán egy olyan helyen, ahol régen egy barátnőm a pasiját kergette. Szóval 3 luxus is jutott aznapra. Utána eltemettük Csabát.

Szombat: Reggel türelemmel viseltem, hogy a fodrász miatt majdnem elkéstünk a legjobb barátaink esküvőjéről, ami nagyon jól sikerült. Az előszele volt annak, hogy ezen a héten a Dómban lesz a templomi esküvő, és a nagy lagzi. Alig várom! Ezután életem egyik legjobb estéjét töltöttük együtt Horváth Viktorral, és Horváthnéval. 

Vasárnap: Későn keltünk, majd rohanósan tűzoltó tortavadászat a mamának. Jó ötlet volt. Majd fenomenális meccset játszott a Pick Szeged, és nyert a Barca. Utóbbi annyira nem hoz lázba, de legalább ügyes voltam, és kifogások helyett elpakoltam, elmosogattam, gondolatban készültem a hétre.

Ma is rossz voltam. Visszbújtam az ágyba, és ettől eléggé levert voltam. Muszáj korán kelnem! Pörögtem egész nap, kezdem megtalálni a régi munkaritmusom és hozzáállásom. Egyre több a terv a fejemben, amikért igazán tudok lelkesedni. Még dolgoznom kell. Egyéb földi halandóknak jó éjszakát kívánok.

Ma reggel először konstatáltam, hogy fel kellett volna kelnem, mikor csörgött az óra. Majd nagy lendülettel nekiálltam kitakarítani, és megcsinálni azokat a dolgokat, amit már terveztem kb. egy hete a lakást illetően. Jól esett. 

Rendeltem magamnak egy új pénztárcát, aminek igazából nem örültem annyira, mint amennyire vártam, hogy ideérjen. De igyekszem megbarátkozni vele, hogy kivételesen kisebb a pénztárcám, mint más táskája, és mostantól minden táskámba bele fog férni.

Ma jógán odajött hozzám Irénke, és elmondta, hogy egész nap a jógát várja, és örömmel készül rá, mert nagyon szereti. Ez nagyon jól esett. Irénke 70+os, és jobban néz ki, mint más 40 évesen.

Holnap szeretnék elmenni Csaba temetésére.

A mai napom elég jól indult. Időben keltem, és erre Zolit is sikerült (majdnem) rávennem. Olyan perverz dolog ez, szeretek korán kelni, csak néha lusta vagyok hozzá. Na jó, lehet, hogy nem csak néha. De ma felkeltem, és 7kor már a kávém mellett koptattam a billentyűzetet, és jól haladtam a munkával, mert hajnalban vág az agyam.

9-re jöttek hozzám kontrollra. Egy olyan lány, aki ugyan próbál tenni érte, de még nem hitte el magának, hogy le tud fogyni. Igyekeztem motiválni pár hasznos gyakorlati példával, és türelmesen elimádkoztam neki ugyanazt, harmadszor, ingyen. 

10-kor már a kezemben voltak MUKI kulcsai,aki Pözsi, az oroszlán helyébe lép egy -ugyan kisebb motoros- de nagyon jó állapotú kombi oroszlán, és olyan szép. <3

Ma megtudtam, hogy az az ember, aki felnyitotta a szemem, hogy milyen csodás dolog a tudomány, és mennyire élvezetes dolog kitartóan tanulni, kutatni valamit, vagy antioxidánst kivonni spenótból, sajnos meghalt. Zokogtam ma kb nettó 2-3 órát. Először képtelen voltam felfogni, hogy ez tényleg megtörtént. Pont vele! Velem egyidős volt. Igen, 27 éves, és elvitte a rák, ŐT, aki a leukémiát kutatta! Ez semmilyen szempontból nem pozitív, viszont segít átértékelnem az emberi kapcsolataimat. Vannak Csabának olyan mondatai, gondolatai, amire tisztán emlékszem. Mikor januárban megszólítottam a folyosón, semmit nem láttam rajta. Szóval több lettem általa, példakép volt nekem. Vigyáznom kell azokra a kapcsolatokra, amelyek ilyen hatással vannak rám, mert nem tartanak örökké. Az idő véges. Megszakad érte a szívem.

Ezen felül volt még egy találkozásom, 4-re is jöttek hozzám, ami az egészségben eltöltött évek értékét rakta az orrom elé. Nemrég diétás gondozását vállaltam el egy egyestípusú cukorbetegnek, ami nagyon nagy falat nekem, mert még autoimmun beteg is, és gluténérzékeny is, és alulműködik a pajzsmirigye is, és refluxos is. A csillogó szemébe nézek, és megteszek mindent azért, hogy könnyebbek, élvezhetőbbek legyenek a hétköznapjai. 

Voltak pozitív dolgok ebben a napban, de ragadnak a szemeim a könnyektől, úgyhogy inkább megyek aludni. Holnapra jobb lesz.

Ps. Vasaltam, mostam, rendet raktam, dolgoztam és tanultam ma. Királylány vagyok.

Ma elmentem Angélához, és Zolihoz, akik kötelező naplóírást írtak elő nekem, és tádááám, ez itt az első, holnap jön a második. Ez volt az első jó dolog. 

Utána Zoli kétkedett az autóvásárlást illetően, és tudtam, a legtöbbet azzal segítem Neki, hogy nem mondok túl lelkes véleményt egyik autóval kapcsolatban sem. Persze, végül azt választotta, amit én is szerettem volna. 

Elküldtem két e-mailt, amit halogattam egy ideje. Nem tudtam dolgozni, mert a család, és az internethiány feltartott, de azért igyekeztem. Nem tettem megjegyzést, hagytam őket dolgozni, annak ellenére, hogy ez engem hátráltatott, nem tudom, ez jó-e, vagy nem, de most, egyszer kibírtam, hogy ne bántsam meg őket, amúgy is elég stresszesek voltak.

Jógát tartottam, ahol 8 nőnek segítettem fejlődni, ellazulni, kikapcsolódni. Pszichofittnessel segítettem nekik a stresszkezelésben.

Felvettem a kapcsolatot 3 barátnőmmel, akikkel nem beszéltem egy ideje. 

Ugyan csak rákényszerültem, de most végre tényleg beszereztem a jógaoktatói oklevelem, ami eddig csak elméletben létezett, most behajtottam az oktatón, akitől jogosultságot szereztem hozzá.

Long time no see, friend. Rég nem írtam ide. Voltak olyan hetek, amikor azért nem írtam, mert boldogság töltött el, és nem volt min értekezni. Aztán voltak olyan hetek, amikor akkora kupi volt a fejemben, hogy kiírtam egy word-be, és kitöröltem. 

Az elmúlt pár hónap nagyon nagy kilengéseket mutatott bennem érzelmileg. Némiképp elkesertő volt visszaolvasni a márciusi írásomat, és szembesülni azzal, hogy a gondok nem oldódnak meg idővel, ahogyan én azt vártam. Mertem várni.

A jógaoktatásom jégen ül, és ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, igazából csak én vagyok az, aki miatt ez így van. Tudom magamban, hogy az oktatás nagyon inspirálna, és szeretném csinálni, de valahogy nem érzem magamban a késztetést, hogy megtegyem. Mint sokminden mással kapcsolatban is. Most hogy gyakorlatilag én osztom be az időmet, azt tehetem, amihez kedvem és energiám van, bevallom, mégis megbénultam.

Kicsit olyan, mintha ülnék itt a laptoppal az ölemben, heteken át, hónapokon át, és néznék egy naptárat, amiben pörögnek a napok, én pedig egykedvűen bámulnám azt a naptárat, ugyanazzal a szorító érzéssel a mellkasomban, hogy pazarlom az időt, mégsem nyújtom ki a kezem, hogy elkapjak egy papírlapot, megállítsam a naptár pörgését és elkezdjem beleírni magam az agenda lapjaira, olyan tettekkel, listákkal, amik felemelnének saját magam előtt, és visszatérne az önbecsülésem.

Persze ez költői túlzás volt egy részről, de aki ismer, az tudja, hogy annak a naptárnak a lapjain rengeteg dolognak kellene szerepelnie, ahhoz, hogy elégedett legyek magammal. Idő közben elkészült a saját honlapom, ami ugyan még nem publikus, de küszöbön van a napja, hogy elárassza a netes csatornákat az a hírfolyam, amiből érdemben tanulhatnak az emberek. Ha már egy embert meg tudok óvni attól, hogy kuruzslás áldozata legyen, és meggyógyul azáltal, hogy az én billentyűzetem karaktereit olvasva jön rá, hogy semmi haszna nincs a 'kúrájának', már boldogabb leszek, ő pedig egészségesebb.

A szorító érzés a mellkasomban. Hát igen, Zolitól elvonatoztatva, vagy sem, igazából részben annak köszönhetem, hogy rá kellett jönnöm, hogy nem egyszerű az új élethelyzet feldolgozása, és csak a mesében van olyan, hogy valaki elhagyja a karrierjét egy megszokott terepen, és azonnal érvényesül egy másik, még ki nem taposott úton. Ez azt jelenti, hogy az önbecsülésem egy részét is újra kell építenem, és ez piszok nehéz feladat.

Ha Zolitól nem vonatkoztatunk el, egy részről hálás lehetek neki, mert az, hogy hátteret biztosít nekem itt, az alkotói válságom kiforrása közepette, nagyon becsülendő dolog. Mindemellett gondoskodik arról is, hogy az önbizalmam véletleül se szárnyaljon attól, hogy kimutatja az érzéseit. Biztosra megy, hogy ami önbizalmam van, az attól legyen, hogy én megdolgoztam érte. Just for the record: ez az a része, amiért tényleg hálás lehetek, ha az erős, határozott és néhol már a férfi nemmel vetekedően öntudatos énem viszi a stafétát.

Van azonban egy kis probléma. Nő vagyok. Tényleg. Nem kislány. Tudom mik az igényeim, tudom, mitől érezném kiegyensúlyozottabbnak magam a párkapcsolatomban, és mi mosolyogtat meg úgy, hogy az napokig tartson. Egy szál virág. Egy randi. A kettő együtt. Vagy egy süti amit nekem hoztak. Egy bók. Egy szeretlek. Egy kis figyelmesség. Egy kis előzékenység. Aminek nem közlik az árát. Lehet, hogy soknak hangzik, de egy aprósággal elvagyok hetekig. Mikor ez az énem viszi a stafétát, és sajnos ez a gyakoribb, akkor a végletekig padlóra tudok kerülni, újragondolok mindent, és úgy érzem, nem vagyok fontos, nem vagyok értékes, ami, valljuk be, nem használ a kisugárzásomnak. Mintahogy az sem, hogy a fentiekre vonatkozó igényemet kismilliószor elmondtam életem párjának, mégsem történik semmi érdemleges. 'A maga módján' a kedvenc kifogásom arra vonatkozóan, hogy a mai kor férfia miért nem udvarol, vagy próbálja meg megkeresni élete nőjének szeretetnyelvét. 

Az biztos, hogy ez az ídőszak amellett, hogy nagyon nehéz, életem egyik legmeghatározóbb pontja. Most bebizonyíthatom magamnak, hogy bármilyen helyzetből ki tudom hozni a bennem rejlő X faktort, és megállom a helyem a repülésen kívül is. Ez nagyon-nagy vízválasztó lesz. Mivel az nem opció, hogy visszamegyek repkedni, elhatároztam, hogy Zolitól teljesen függetlenül kell megtennem magamért azt, hogy a napjaimból kihozom a maximumot. 

Az ide, ünnepélyesen kőbe vésett célom: 10 000 like a maxilla.hu Facebook oldalán. Senki ne keresse még, kérem szépen ezt az oldalt, ha elindul, tudni fog róla mindenki, aki közel áll hozzám. Ha elérem a 10 K követőt, és még akkor is alulérékeltnek érzem magam, nem lesz más választásom, felülök a szép, fehér bicajomra, és tovább állok, bármennyire fáj is. 

Az elmúlt egy hétben már szépen megfogalmazódott bennem, hogy meg kell találnom magam. Valahogy úgy képzeltem el, hogy meg kell találnom azt a Karolint, aki a Zoli mellett vagyok. Ez baromi nagy tévedés volt. Most arra jöttem rá, hogy nem azt kell keresnem, milyen lehetek a Zoli mellett. Azt kell tisztáznom a fejemben és a lelkemben, hogy ki vagyok én. Hajlamos vagyok engedni a körülményeknek, és lustaságból elfelejteni.

Az utóbbi időszakban mindenkinek panaszkodtam, akivel csak beszélgettem a barátnőim közül. Azt soroltam hibátlan sorrendben, hogy mit nem tesz meg a Zoli, mi olyat tesz, amivel kiábrándít néha, vagy mit mond, amivel kétségeket ébreszt bennem.

Nem is olyan rég, egy nálunk sokkal fiatalabb párral beszélgettem a párkapcsolatról, úgy általában. Az volt a fiú meglátása, hogy szabad a verseny, ha jobbat talál, vagy szebbet, okosabbat hoz neki az élet, akkor elhagyja azt a lányt, akivel van. Szerintem, ha így állna hozzá mindenki, a monogámia és a házasság sosem lenne elérhető. Mindenkinél van szebb és mindenkinél van jobb. A kérdés az, hogy eldöntjük-e, hogy Vele szeretnénk-e maradni, tudjuk-e tisztelni és szeretni egy életen át.

Tehát ahelyett, hogy azon morfondíroznék nagy ráérésemben, hogy Zoli mit csinálhatna, érezhetne, gondolhatna másképp, azzal foglalkozom, hogy mik a terveim, mi az, amit én tehetek magamért, és így nem utolsó sorban értünk.

Ezért foglalkozom már egy ideje azzal a gondolattal is, hogy leteszem a cigit. Egy halom irodalmat olvastam ezzel kapcsolatban, nem fertőző betegségek epidemiológiájából megtanultuk, hogy miért gyilkol a füst, és még egy biorezonanciás leszoktatásra is elmentem. Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, a homeopata orvoslás nekem SEM vált be. Pedig Isten lássa lelkemet, nyitott voltam rá. Bár hatott volna! 

Szóval nem hatott. Viszont megszületett bennem a gondolat, a motiváció arra, hogy miért kell abbahagynom a cigit, annak ellenére, hogy világ életemben imádtam dohányozni. Hagyjuk azt a részt, hogy a leendő gyermekem miatt, meg a szép bőröm, meg a társadalmi elfogadás, meg az anyagiak satöbbi. Ezek csak kifogások, az ellenkező irányba. Amit én teszek, az az, hogy szépen, őszitén belegondolok, hogy miért is dohányzom valójában, és miért ragaszkodom hozzá olyan piszokul. Hagyjuk azt a részt is, hogy a jó illata miatt, meg a társaságteremtő ereje, meg a kikapcs, meg a kell, ha iszom, meg a satöbbi. Ezek is csak kifogások. Ezek azok az okok, amiért általában bárki dohányzik, vagy nem dohányzik. 

Abba kell belegondolnom, hogy én miért teszem? És belefér ez egyáltalán a jövőképembe? Dohányosként tudok hiteles hivatást gyakorló dietetikus lenni? 

Amikor kipróbáltam a cigit, akkor az kellett, hogy bekerüljek egy korántsem fényes jövő elé néző klikkbe a faluban. Később ürügy lett belőle, hogy átmenjek a barátnőmhöz, és úgy jó tinédzser módjára valami olyat tegyek, ami anyunál tuti kivágná a biztosítékot. Ez lassan olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem rá. Szépen el is felejtettem már, milyen volt az élet előtte. Tegnap eszembe jutott, mikor Zoli kinn cigizett, én viszont csak az illatát éreztem. Olyan illata volt, mint régen a mama meg a papa konyhájában, mikor én a cigit egy teljesen, tőlem idegen tárgynak láttam. Akkor még más volt az érdekes. 

Azóta a cigi köré szerveztem egy halom dolgot, teóriákat, mit miért hogyan lehetne úgy megoldani, hogy ott lehessen cigizni. Most viszont úgy döntöttem, én leszek a lényeg. Ez is egy időszak, meg kell hozzá érnem, hogy még mindig lássam a dohányzás szépségét, a rituálé élvezetét, ne alacsonyitsam le, és így döntsek amellett, hogy közönöm, én jobban leszek nélküle.

Hosszú távon tudom, hogy szörnyű, amit az ember szerveivel, keringésével tehet a füst. Mint leendő dietetikus, nem prédikálhatok másoknak a helyes életvitelről, ha magam nem veszem a fáradtságot arra, hogy aszerint éljek, amit tudok, és tovább adhatok.

NA de ennyi elég a füstről. Annyiszor terveztem már, hogy indítok egy publikus blogot. Most végre eljön az ideje. Április végére reális lehet, ha úgy gondolom, már lesz annyi cikkem készen, hogy publikálhassam. Addig sok részletet meg kell álmodnom vele kapcsolatban, de érzem, hogy ütős lesz. Az alapja annak, amit dietetikusi karrieremben felépíthetek. 

Az alapgondolat tehát az, hogy mindenkinek szeretnie kell a testét ahhoz, hogy boldog lehessen benne. Mindent megteszek azért, hogy az enyém is jól működjön, jól érezzem magam benne, így hitelesen oszthatom majd a különböző tudományos háttérrel megáldott életvezetési cikkeket. Ámen.

Most, hogy befejeztem ezt a bejegyzést, jól esne elszívni egy cigit. Inkább megyek zuhizni. Mennyire szuperszónikus vagyok ettől! :)

Hetek óta tervben van, hogy leülök végre, és kiírom magamból a bennem kavargó dolgokat. Rengeteg minden történt mióta utoljára írtam.

Csak a legfontosabbak, kronológiai sorrendben. 

Megtörtént életem első olyan karácsony estéje, amit nem a szüleimmel töltöttem. Zoli nagymamája nagyon beteg volt, és sajnos ez volt az utolsó karácsony, amit velünk tölthetett. Januárban elbúcsúztunk tőle.

Az előző félévem nem sikerült túl fényesen. A terv az, hogy ebben a félévben fogom bepótolni, viszont az idő repül, és nagyon nehéz nekiülni ennyi orvosi könyvnek, anélkül, hogy bárki elmagyarázná a tartalmát. Az az ötletem támadt, hogy bejárok a Szegedi Egyetem Általános Orvosi karára órát hallgatni, de nem bírtam még rávenni magam, hogy kibogozzam az órarendjüket. Kórélettan és élelmiszer-kémia az előző félévből rámmaradt mumus, a tavasszal pedig még mellé jött egy jó pár olyan tantárgy, amivel bőven van dolgom.

Valahogy megbénultnak érzem magam egy kicsit. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, már nem vagyok légiutaskísérő. Hiányzik egy kicsit az, hogy azt mondhassam, ez a hivatásom, ez vagyok, ebben vagyok profi. Kicsit saját magam ellensége vagyok atekintetben, hogy nem veszem a fáradtságot a fejemben meglévő tervek megvalósításának elkezdéséhez. Mikor elhavazott karrierista voltam, úgy gondoltam, hogy a maximumot tudnám kihozni egy olyan helyzetből, ha rengeteg időm lenne, most mégis nehezemre esik a saját napirendemet magamnak úgy igazgatni, hogy abból kihozzam a maximumot. Nincsenek közvetlen, határidős feladataim, amit a főnököm, vagy más szabna meg nekem. A magamnak állított terveket pedig hajlamos vagyok átszervezni az utolsó pillanatban.

Mióta Szegeden élek, sokan kérdezik, hogy hogy érzem magam. Én pedig bizonytalanul rebegem vissza, erőltetett mosollyal, hogy minden szuper. Legalábbis az kellene, hogy legyen. Nem tudom, miért, de bele vagyok ragadva ebbe a fusztrált, lehangolt lelkiállapotba, holott az lenne a dolgom, hogy élvezzem azt, hogy végre van időm és energiám azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Ez csak az én dolgom, hogy megváltoztassam a hozzá-állásom az itteni élethez.

Persze nem annyira gyászos a helyzet, mint a fentiekből kitűnik. Tegnap vettünk nekem biciklit. Gondoskodom arról a szép lakásból, amiben élünk, főzök Zolinak és Ő minden nap átölel. 

Az elmúlt héten beteg volt, így nem tudott eljönni velünk színházba, amire Ő szerezte a jegyeket, nagyon, nagyon jó helyen ültünk, és rég nevettem ennyit. A széles skálán hullámzó kedélyállapotom a kapcsolatunk alakulásán sem sokat segít. Én, aki a pozitív világszemlélet nagy rajongójának vallom magam, azt veszem észre, hogy sokszor nyomottan lézengek, és csak keresem a hibát abban az emberben, akivel összeköltöztem, és vele tervezem leélni az életem hátra levő részét.

Soha, senkivel nem gondoltam még ennyire komolyan a kapcsolatkérdést, és ez úgy érzem, megbénít. Mennyire igaz az a klisé, hogy egy kapcsolatban ismeri meg magát igazán az ember. Mikor 'szingli' tag volt a nevem mellett, úgy gondoltam, hogy ha összehoz a sors a herceggel fehér lovon, én leszek a tökéletes napsugár az ő életében. A helyzet most korántsem ennyire fényes, alig több, mint egy év együttlét után.

Mikor megismerkedtünk, hamar letisztult a kép, és úgy érzem most is, hogy kiegészítjük egymást, a jövőképünk egyezik, az én romantikus és kissé szentimentális vágyaim egy részét leszámtva. Tudjuk mindannyian, hogy a herceg fehér lovon csak mese, és sajnos a napsugarat is eltakarják néha a felhők. 

A mai reggel legjobb gondolata az, hogy be kell fejeznem az ön-analizálást, és el kell kezdenem megélni a szép pillanatokat, azt, hogy valószínüleg most van az a rész az életemben, amikor az önmegvalósításomra igazán koncentrálhatok. A kifogáskeresés helyett azt kell keresnem, hogy hol tudom elkezdeni a tökéletességre törekvéssel, azon nem fennakadva, hogy nem sikerülhet minden elsőre, maximálisan.

Kapcsolatunra visszatérve, kicsit tartok tőle, hogy elrontottam pár dolgot az elmúlt időszakban. Megint készülök önmarcangolásba kezdeni, azon aggódva, hogy olyan dolgokat mondtam ki, amit nem kellett volna. Az őszinte fejem sokszor túlsieti a józan eszemet, és olyanokat mondok ki lelki felzaklatottságból, amivel a saját idealista képemet egy adott dologgal kapcsolatban pillanatok alatt a földbe döngölöm. Szóval attól tartok, hogy én is mondtam kiábrándító dolgokat Zolinak. Bízom benne, hogy van lehetőségem ezeket helyre hozni, de mint mindennek, ezeknek a dolgoknak is két oldala van.

Mint a legtöbb, klasszikus értékrenddel megáldott falusi lány, én is kislány korom óta vágyom arra, hogy egyszer majd valaki megkéri a kezem, elvesz feleségül, utána boldogságunk gyümölcse lesz a gyermekünk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Valamiért Zolinak csak a házasság rész az, amit nem tart fontosnak. Inkább csak szükségtelen és elvárt dolognak. Nem tudom eldönteni, hogy erről az álmomról le szabad-e mondanom. Várjak csak türelmesen, és ha már én leszek a napsugár az életében, akkor úgy dönt, hogy miattam megteszi? Vagy engedjem el a gondolatot is, és ne akarjak esküvőt? Nem hiszem, hogy nyomtalanul el tudnám engedni ezt a vágyamat. 

Ha mérlegre kellene tenni az adok-kapok oldalakat, Zoli szénája nem állna túl jól. Türelemre és odafigyelésre van szükség a részemről ahhoz, hogy megtalálja önmagát, és kompromisszumkész legyen, és megossza velem a gondolatait. Kicsit kizökkent az aktív, tettrekész önmagából, és ehhez visszatalálni én maximum csak egy kedves mosollyal helyeselhetek, az akaratnak benne kell megfogalmazódnia. 

Összegezve, így kicsit objektívabb szemmel már látom, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Most minden azon áll, vagy bukik, hogy ebből a státuszból egymást kiemeljük, vagy tovább megyünk ezen a vonalon. Mivel azt gondolom, hogy részemről már nagyon sokat próbáltam adni, most egy kicsit hátradőlök, és megvárom, hogy Ő kezdeményezzen, és egyszer kikapcsolja a tévét, és töltsünk együtt időt. Vagy csak vigyen el sétálni, vagy lepjen meg bármivel, akármivel. Vagy csak éreztesse azt, hogy különleges vagyok neki. Én addig is, az leszek. 

Több dolog is összejött, ami miatt ma este leültem írni. Nincs korán, de napok óta kavarognak bennem a gondolatok, és a pozitivitásom sinusa olyan kilengéseket produkált az elmúlt időkben, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Ezt jól összefoglaltam.

Szóval napok óta fogalmazom, hogy hogyan kellene kezdenem. Nem tudom miért, de magamban sokat 'beszéltem' ide a napokban. Arra gondoltam, hogy a leges-leges-legelején az alap ötlet a pozitivitás, a vidám emlékek lejegyzése volt ennek a blognak az alapgondolata. Csibe koromban bennem volt a vidámságra való törekvés, de kezdek rájönni, hogy nem vagyok én annyira könnyed. Inkább józan pozitivista, aki megvan áldva azzal a tulajdonsággal, hogy optimista romantikus. Aki ismer, az érti.

Sok dolog történt, mióta beltöltöttem a 25öt. Férjhez ment a Nő, és magam is meglepödtem azon, hogy mennyire jól sült el minden. Többet akartam jelenteni az eseményben, az ő életében, és miközben kimondta a boldogító igent, arra jöttem rá, hogy mennyire nem vagyunk már egymás életének részesei. Azt, hogy a távolságban fentartott kapcsolatot ápoljuk, valahogy lazán vettük mostanság. Felébredtem. Vannak dolgok, amire kell időt szakítani. Ő, mostmár Ők is ilyenek.

Soha többé nem lesz ilyen hosszú körmöm, nem tudok vele rendesen írni. Sorry for the spelling mistakes.

Az én életemben is sokminden felfordult. Leginkább tegnap. Nem tudom igazán, hogyan összegezzem. Tavaly, december 21-én eldőlt, mégis olyan hihetetlen, hogy itt ülök, és írom ezeket a sorokat. 

Látom, hogy imádott munkahelyemet el kell, hogy hagyjam. Zoli tegnap este azt mondta, hogy érdekes, hogy a cégérdeket még most is fontosabbnak tartom a sajátomnál. Igazából azt a szót használta, hogy magamnál. Ez a tulajdonságom, beállítottságom, vagy csak simán lelkiismeretem egyszer még nagyon hasznos lesz nekünk.

Ahogy ez a tény engem érint, az már más tészta. Azt hittem, ha tudom a dátumot, azt a bizonyos deadline-t, amikor elvégzettnek kell éreznem a dolgomat a repülésben, nagyon messze van. Most mondom: nincs. Mégis úgy érzem, hogy akivel találkoznom kellett, találkoztam. Amit meg kellett oldanom, megtettem. Amit felépíthettem, felépítettem. Amit kialakíthattam, kialakítottam. A legfontosabb viszont: amit megtanulhattam, tudom. 

Csodás kihívás lesz kiképezni azt, aki ezt tovább viszi, jobban csinálja, és tovább fejleszti. Magasabb szintre hozza. Jobb, mint én voltam zöldfülűen, ezért rábízhatom.

Mindig határozottan úgy gondoltam, hogy a nőknek meg kell tartaniuk az individualizmusukat. Függetlenségre van szükségük. Ahogy ezt megteremtettem magamnak, azt gondolom, hogy a legnagyobb bátorság, a varázslata annak, hogy érettek vagyunk egy párkapcsolatra az az, hogy ezt el tudjuk engedni. Van az a pont, ahol az ÉN átváltozik arra, hogy MI. A mi csak akkor lesz nyomtatott nagy betűs, és akkor lehet igazán nagy, ha érezzük, hogy készek vagyunk rá, mert vagyunk annyira erősek, hogy bármi történjék is, mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy az én-be bármikor visszamehetünk, nem lesz baj. Ez a tudat, érzés, belső önbizalom, és nem kevés elkötelezettség kell ahhoz, hogy lehessen őszinte MI. Érted? :) Remélem.

Igen, eljött a várva-várt 25. születésnapom. Valahogy mindig azt éreztem, gondoltam, hogy ha betöltöm azt a kort, mikor már közelebb vagyok a harminchoz, valami megváltozik. Hiszem, hogy tényleg így van.

Amit részemről állíthatok, a legfontosabb felismerés magammal kapcsolatban az, hogy megtanultam, hogy a dolgokat meg kell tanulni jól csinálni, rutin kell hozzá és gyakorlás, nem mehet minden első alkalommal tökéletesen. Ez az élet minden területén így van, és ez számomra nagy nyugalmat fog jelenteni a továbbiakban. Sokszor fusztrált az, ha valamit elrontottam, rosszat szóltam, nem megfelelően viselkedtem egy adott helyzetben, a legapróbb dolog is napokig képes volt rátelepedni a gondoloataimra, és sokszor rettegtem, ha újra az adott helyzettel azonos szituációba kerültem. 

Mi történt az elmúlt egy évben? Rengeteg dolog. Mikor ma jöttem vissza a lakásomba Dunaújvárosból, ahol egy fantasztikus napot tölthettem együtt csodás emberek társaságában, elkezdett nyomasztani a gondolat, hogy a születésnapom estéjén egyedül leszek itthon. Lógott az orrom egy darabig, mikor a nagypapám felhívott, hogy dolgozom-e holnap. Átgondoltam kettő perc alatt, és úgy döntöttem, hogy a délutánt Vele töltöm a Gellért fürdőben. Elvégre e-mailt írni a héten várható hidegben sokkal hatékonyabban lehet, munkaügyi utazás közben meg pláne. Felvillanyozott a gondolat, hogy holnap eltölthetek pár órát a kedvenc fürdőmben és ott lesz a Papa is egy kicsit.

Elkezdtem kipakolni a sok kedves, igazán személyes kis ajándékot, amit a legjobb barátaimtól kaptam, és ráeszméltem, hogy az Ég egyadta világon semmi okom nincs arra, hogy lógassam az orrom. A fent említett életkort már régóta vártam, mert egy pár éve úgy éreztem, ez lesz az, amikor belülről leszek igazán jó nő. Mindenem megvan, amit csak szeretnék. Megtaláltam azt a férfit, akivel úgy érzem, egy életet le tudnék élni. Egészségesek a szeretteim, és elmondhatom, hogy még soha nem veszítettem el senkit, aki igazán közel áll a szívemhez. Saját magam alakítom a munkaidőm nagy részét, úgy gondolom, nekem van a legizgalmasabb munkám a világon, amit jól csinálok, úgy, ahogy még senki előttem. Szép lakásban élek, nincsenek anyagi gondjaim, és tudom, hogy ez csak jobb lesz. Megvannak mind a rövid, mind a hosszútávú céljaim, és dolgozom értük nap mint nap. Szóval felpattintottam a kedvenc vöröset, amit lehet kapni itthon, mert volt még egy üveggel a buliból, letöltöttem pár jó zenét, és mosolyogva konstatáltam, hogy 25 éve és egy órája megszülettem.

Nem szeretném, ha a fentiek öntömjénezésnek tűnnének, egyszerűen hálából írom le, hogy elmondhassam, mennyire örülök annak, hogy ilyen élettel áldott meg a sors. Mindenért megdolgozom, megharcolok, kivárok, megélem, átérzem a súlyát, felelősségteljesen, úgy, ahogy a világ elvárhatná bárkitől, aki az én helyzetemben van. 

Szumma-szummárum, felejthetetlen hétvége van a hátunk mögött, nagy meccsek, élmények előttünk, és minden úgy jó, ahogy van. :)

Nah, megvagyunk az első francia címmel is. Jobban hangzik, mint a 'keep my mouth shut' nemde? :)

Szóval, ismét Hamburgban nyomom, ma már annyit pörgött az agyam, hogy muszáj volt engednem annak a csábításnak, hogy a nyári melegnek nem nevezhető tavaszias teraszozást megejtsem a hotel mellett kinevezett kerti bárban. 

Hajnali négykor indultam otthonról, azóta megjártam Londont, és kevésbé vagyok hulla-fáradt, mint amennyire terveztem, de lehet, hogy csak nem érzem. 

Térjünk vissza a lényegre. Szóval úgy döntöttem, befogom a szám, és kivárok. Ismét sikerült egy kisebb hisztit levágnom a hétvégén Szegeden. Hogy honnan jön belőlem a korlátozhatatlan féltékenység, amit érzek Zolival kapcsolatban, az valószínűleg kettő dolognak tudható be. Az egyik az, hogy nincs annyi időm és energiám magammal foglalkozni, mint amennyit szeretnék, ezért nem vagyok megelégedve saját magammal. A másik a neccesebb kategória.

Mikor annyira besokalltam, hogy már majdnem kipenderítettem az ajtón, annak a fő oka az volt, hogy úgy éreztem, nem én vagyok az a lány, akire vágyik, nem olyan a stílusom, ami az ő ideálja, és ezt tudatta is velem. Ez nyomot hagyott a hiúságomon, a női lelkemen, de dolgozom rajta, hogy ne kerítsen magába az az érzés, amit akkor éreztem, mikor kritizált, úgy, hogy talán észre sem vette. Igyekszem elengedni, megbocsátani, de a kapcsolatunkban az önbecsülésem újraépítése nem megy egyik napról a másikra.

Ami a bilit kiborította, az az volt, hogy egy jó ideje betegeskedik, annyira, hogy nem tudja azt az életet élni, amiért én felnéztem rá. Nem jár szórakozni, nem tud edzeni, tartani az életvitelt, amibe beleképzeltem magam az elején. Ehhez jön az is, hogy nem vittem túlzásba a tanulást a bokám használhatatlanságának idején, és stesszel a vizsgaidőszak. Nem vagyok túl jókedéjű, egyfolytában azon szöszölök fejben, hogy mit hol hogyan oldjak meg, és mire ezt a szöszölést elengedem - felengedek, addigra vége az együtt töltött időnek, és úgy válunk el, hogy űr van bennem a sok egymás mellett hallgatástól, az együtt töltött tartalmas órák hiányától, az egyéb együttlétekről nem is beszélve. Az sem csiszol az önbizalmamon, hogy nekem kell kezdeményezni. Tudom, hogy hiányzik neki, hogy felfalhasson, ezért most erősnek kell lennem, és kivárni, míg újra önmaga lehet. Hiányzik a férfi, aki mellett nő lehetek, de nem hibáztathatom érte, hogy nem tud a tenyerén hordozni, mert azt a tenyeret most nekem kellene ápolgatom, és nem tudok ott lenni mellette, hogy megtegyem.

Ezért döntöttem úgy, hogy most hagyom lecsillapodni magamban a kételyeket, és kivárom, hogy mit hoz a nyár. Szerencsére az elmúlt időszakban az utamba sodort a szél olyan embereket, szituációkat, tanulmányokat, hogy jobban értékelem azt, ami körül vesz. Megtanultam, hogy attól, hogy őrlöm magam, nem jutok előrébb, és a kardiovaszkuláris megbetegedések ellen is használhatom a stresszfaktorokat. Ez csak ma jutott eszembe, de amikor az idegrendszeri működéseket vettük anatómiából, voltam annyira szerencsés, hogy egy lelkiismeretes, hivatástudattal jócskán megáldott tanár nő oktatta nekünk a száraz latin szavak mögé azt is, amiből mindegyikőnk profitálhat, és rávilágított olyan tudományos tényekre, miszerint ha a stresszt részben elengedjük (dolgozunk az önbizalmunkon és vagyunk annyira erősek, hogy bízzunk a saját teljesítményünkben), részben pedig doppingként fogjuk fel, úgy, ahogy azt a természet a számunkra kitalálta, és az adrenalint teljesítmény-növelő védekezőeszközként beépítette a szervezetünkbe, akkor bízhatunk annak hasznában. Ez nem volt egy rövid mondat. :) Imádom a magyar nyelvet.

Mostanában egyre többet kattog az agyam azon is, hogy elkezdjem építeni a dietetikusi karrieremet. Ma pattant ki az agyamból egy olyan ötlet, aminek nem látom akadályát. A részleteket, időszakos ötleteket leírom, és aznap, amikor kijöttem az idei vizsgaidőszak utolsó vizsgájáról, it will go alive. 

Összegezve, a legjobb, amit most tehetek, az az, hogy mindent kihozok abból, ami előttem van, és átlátom a prioritásokat. Úgy folytatom, amilyen gondolattal elkezdtem, és nem hagyom, hogy összezavarjam saját magam. Repülőgép kabin minőségellenőrzést csinálhatok, utastérfejlesztést, munkaszabályzat fejlesztést várnak el tőlem, amiben jól teljesítek. Szeretem csinálni, annak ellenére, hogy mostanában kiéleződött bennem az összes árnyoldala, befejezem amit elkezdtem, és veszek egy nagy levegőt, kiállok a helyzetemért, és elmondom a megfelelő fórumon azt, hogy úgy érzem, nem becsülnek meg eléggé. Ez marad az elsődleges, és ahelyett, hogy azon rágnám a kefét, hogy úristen, de a suli!?! Visszaemlékezek arra, hogy mit mondtam azoknak, akik megkérdezték, hogy 'de mégis, hogyan akarod ezt kivitelezni?!' sóhaj: 'úgy, hogy hiszek benne, hogy menni fog, ha tíz év alatt, akkor is lediplomázok.' 

Úgy gondolom, ilyen hozzáállással élvezhetem a hétköznapjaimat - újra. 

PS. Mekkora ajándék ez nekem, hogy ilyen életem lehet: olyan munkám van, amilyen senki másnak az országban, imádom, amit tanulok, van egy csodás pasim, akire megéri néha várom egy kicsit. Egy dolog hiányzott: az, hogy megtanuljam értékelni, és mindezért felnézni magamra. Ez a legfontosabb.

Eljutottunk eddig is. Úgy gondolom,  Európa szégyene a kolbász...

Mennyire kellett ez a hosszú hét szabadon! Volt egy pár dolog, ami ugyan megakadályozott abban, hogy aktívan pihenjek, de sokminden kitisztult a fejemben. Érdekes, hogy mikor úgy igazán szükségem van rá, akkor a sors, a Jó Isten*, vagy valaki gondoskodik róla, hogy maradjak a fenekemen, és gondoljam át, mire is van nekem szükségem valójában. 

Ha elolvasom a régi posztokat, rá kell, hogy jöjjek, hogy minden nagyobb változás előtt ágynak dőltem, mert hajlamos vagyok megvárni azt, hogy addig hajszolom magam, amíg fizikailag ki nem merülök, vagy bele nem sérülök a túlzásba vitt munkába, túlhajszolt életvitelbe, vagy bármi másba, amit anélkül csinálok, hogy átgondolnám, hogy nekem ez jól esik-e. Megint jön Für Anikó gondolata (láttam egy nem túl régi filmben, megöregedve is mennyire szép az a nő!), hogy csak úgy érdemes élni, hogy élvezzük a hétköznapokat.

Nagyon, nagyon sokat köszönhetek annak a munkahelynek, ami jelenleg üzemi balesetből kifolyólag most teljes béren hagy lábadozni. Rengeteget tanultam ott. A legnagyobb lecke viszont biztosan az lesz, hogy nem csinálhatom ezt a munkát a végtelenségig, és rávilágít, hogy mennyire fontos számomra az, hogy érdemi időt tudjak eltölteni azokkal, akiket szeretek. Hajlamos vagyok ezt elfelejteni az én über-fontos elfoglaltságaim közepette, és most nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt így, még időben mutatta meg, ébresztett rá, nem pedig akkor, amikor már esetleg elmúltam 30, szingli vagyok és kiégett manager, esetleg egy páran nincsenek is köztünk, én pedig verem a fejem a falba, hogy mennyi mindent nem éltem meg velük, és már túl késő. Biztos vagyok benne, hogy nem boldogítana végtelenül a tudat, hogy egy olyan cégnek csináltam rengeteg pénzt, aki elfelejt, ha úgy tartja haszna, ahelyett, hogy az erre szánt rengeteg energiát és időt arra fordítottam volna, ami a legfontosabb: a szeretteimre.

Már csak azt kell kitalálnom, merre tovább. Abban biztos vagyok, hogy a repülés varázsa számomra márcsak hókuszpókusz, és túlságosan beláttam a színfalak mögé ahhoz, hogy elkáprásztasson. Lelketlen lett, és vagyok olyan szerencsés, hogy elmondtatom, én még beleláttam abba, amikor szívvel csinálták. Ma már nagyon szálkásodik a fapad.

Hazudok, ha azt mondom, ki kell találnom... Nem kell, mert tudom. Újra van valami, amiben lelhetek örömet, szívvel-lélekkel csinálhatom, és tudom, hogy ez nem olyan lesz, ami instant boldogságot ad. A héten el is kezdem.

*apropó, lábjegyzet. Maradnom kell a Jó Istennél. A hétvégén voltam feltámadási misén, és újra eszembe jutott, átéreztem, hogy honnan is indultam én, mikor kislány voltam. A falusi templom illata. Érdekes párhuzamot érzek a keresztény új év, és az én új irányból érkező tavaszi szelem között. Szóval a kis ministránsnak, aki nyolcévesen felolvasott a templomban, és úgy izgult, hogy majd' kiugrott a szive, újra vidékre vágyik a lelke. Érdekes volt felnőtt fejjel megérteni a prédikációt, és rájönni, hogy az osztálytársam miért nem izgult, és én miért nem értettem, hogy minek kell nekem templomba járni. Nagyon egyszerű: nekem soha nem magyarázta el senki, ő pedig szivesen jött minden vasárnap az anyukájával, aki büszke volt rá. Így utólag hálás vagyok, hogy ott voltam nyolc éven keresztül, és találtam még egy dolgot, amit én másképp fogok csinálni, mint az én szüleim.

Jelenleg Toulouse napsütéses külvárosában kellene iroda és repülőgép között futkosnom, ehelyett Szegeden lábadozom.

A múlt héten kijutottam az expo-ra, minden jól indult. Zoli engedett útnak, és nehezemre esett elindulni. Sokminden kavarog a fejemben az eseményekkel kapcsolatban, és most azért ültem le írni, hogy rendet rakjak a fejemben, talán ha leírom, magamnak is összeáll a kép egy kicsit.

Szóval megérkeztem egyenes járattal Pestről, a szemerkélő esőben nekiláttam várost nézni, mert olyan szörnyű volt a hotel, hogy nem volt kedvem ott maradni. Fényképezőgéppel és térképpel a zsebemben elindultam arra, amerre a lában vitt. Sokszor voltam már Hamburgban, nem volt ismeretlen a belváros, és megláttam a táblát, hogy Rathaus. Eszembe jutott, mennyiszer akartam már eljutni oda, de az utitársak mindig fontosabb célállomást jelöltek ki, így nem volt rá alkalom. Az utazáshoz a kedvemet az is csökkentette, hogy Péter kollega a pénzügyi tervezésről lebetegedett, és most is egyedül kellett nekivágnom a germán honnak. Szóval megnéztem a városházát, és közben azon töprengtem, miért vagyok olyan szomorkás mostanában.

A repülőúton ahelyett, hogy a latin szavakat próbáltam volna az eszembe vésni, szóba elegyedtem a szomszéddal, aki hasonló cipőben járt, mint én, járta fel-alá a cég partnereinek bázisait, és még magazint is vettem magamnak, mert mostanában elég erősen az az érzés van bennem, hogy nem élek magamnak, csak a cégnek, a sulinak, meg a Zolinak, de magamnak nem, és mint egy ragtapaszt, próbáltam valami értelmet és szórakozást tenni az utazásra, ami már nem jelentette azt az izgalmat, amit régebben.

Aztán visszaértem a hotelbe, ahol játszottam a gondolattal, hogy kihagyom az üzleti vacsora meghívást, egyedül nem olyan nagy buli. Aztán rábeszéltem magam, hogy mennyire jó lesz bebizonyítani magamnak, hogy megy nekem a networking all alone is, úgyhogy felvettem a magassarkút, piros ceruzaszoknyával, mellé fekete blézer, gallérra feltűzve a legújabb Airbus A350 mini változata, fehér ing, kendő a nyakamban, kifogástalan groominggal hívattam magamnak egy taxit, ahol felkentem a vörös rúzst, és megérkeztem Hamburg egyik legszebb Elba-parti éttermébe, ahol a szomszéd épület oldalán lézershow hírdette a partnert, aki rendezte a vacsit.

Pezsgő, steak, vörösbor, üzleti beszélgetések tömkelege, rengeteg embernek mutattak be, és úgy érzem, jó színben tüntettem fel a mi kis növekvő légitársaságunkat. Azért van mit tanulnom a szakmában, és az sem ártana, ha megtanulnék kiállni azért, amit akarok, cégen belül, de ne kanyarodjunk el a tárgytól. Alapvetően jól telt az este, aztán jött a krach: nem vettem észre egy szinteltolást a helyen, megbotlottam, és a fájdalomtól azonnal leültem. Tudtam, hogy baj van, de azért reménykedtem. Taxi, hotel, vödör jég. Reggelre sem lett jobb, így interior expo helyett repcsi haza.

Nem kellene túl drámaian felfognom a helyzetet, de már egy pár hete ül a lelkemen az az érzés, hogy bizonytalan vagyok. Nincs meg bennem az a fajta öntudatosság, hogy hellooo ez vagyok én, ha tetszik, ha nem, én ezt szeretném, ezért és ezért és ezért és ez így lesz jól. Olyan lógok a levegőben érzésem volt, és hiába törtem az agyam, nem tudtam, hogy változtassak ezen a dolgon.

Most, hogy business travel helyett itthon ülök, és megvan a lehetőségem rá, hogy talnuljak, itt van Zoli, akiért felváltva rajongok és néha kétkedek, hogy jó lesz-e így, hosszú távon, azon jár a szőke fejem, hogy miért kaptam ezt a sorstól. Az, hogy 3 végén égettem a gyertyát, és gyakorlatilag soha nem szórakoztam, kapcsoltam ki, nem volt olyan időpontom, amiben eldönthettem, hogy mit szeretnék csinálni, tudtam, hogy nem vezet jóra. Most, hogy a pihenésem most kötelező lett, ki kell használnom.

A Hamburgba tartó repülőúton olvastam egy interjút Für Anikóval, és ő mondta azt, hogy az az igazi boldogság, ha az ember vidáman éli meg a hétköznapokat, mert azért dolgozik, amiben hisz, és azzal foglalkozik, amit szeret. Magamon mostanság csak azt veszem észre, hogy nem esik olyan jól bemenni dolgozni, és a tanuláshoz is fáradt vagyok. Ez a kis sérülés most vagy megnyomja nálam a RESET gombot, és újra örömet lelek benne, vagy változtatnom kell az életemen, és már sejtem is, hogy hogyan.

Jelenleg Hamburgban kopogtatom a billentyűzetet. Jól esik most kiszakadni a hétköznapokból, és tudom, jót fog tenni jövő héten is és azután is. Szerencsére az eddig itt meglátogatott hoteleim közül a kedvencembe raktak. Csend van, mert messze a város, de gyönyürű a kilátás az Elbára, bár most a szobám ablaka épp az Airbus Cabin Centerre néz, mert itt van a szomszédban a város, ahol a gépeket gyártják.

Szóval mikor ilyen kis kiküldetésen vagyok, mindig kicsit objektívebben látom magam. Azért nem sok magyar mondhatja el magáról, hogy betette ebbe a városba a lábát. Sokszor úgy érzem magam, mintha egy dokumentumfilmben szerepelnék. Úgy érzem, megéri leírnom, mi történik ilyenkor, ígérem, nem sokáig kanyarodok el a tárgytól.

Általában 1 nappal azelőtt, hogy jönnöm kellene, kapok egy e-mailt, hogy holnap indulni kell. Horror a repjegy ára, de sebaj, kijutok valahogy. Leszállok a gépről, általában helyi nemzeti légitársaság, de most a belgákéval érkeztem. Megjön a csomag, kitipegek az érkezésre, ahol egy sofőr Airbus táblán mutogatja, hogy Frau Reisinger. Odamegyek, kisétálunk, fekete merci hátsó üléséről lejelentem, hogy megjöttem. Hotel, másnap reggel játszósban reggeli, a hotel ajtóban mosolyog a fenn említett úriember, elvisz a periportba, kapok szép kártyát, irány az iroda a negyediken, ahol felveszek egy jegyzettömböt, egy kávét, és megyek a szép új madarat megnézni.

Precízen nekiállok a dolgomnak a 30 fokos kabinban, ahol még festékszag keveredik a friss bőr illatával. 50 percenként 10 perc szünet. Mindenki lesi a bánatom, minden szavam írásba kerül, amit mondok, takarítják, javítják, cserélik. Ilyenkor mindig kicsit jobban ráérzek, mennyire a kisujjamban van minden kabin funkció, mi hol mikor hogyan szól, villog, világít vagy csak csilingel, ha baj van, ha nincs baj, melyik rendszer melyiket írja felül, vagy miből hol mennyinek kell lennie, mi milyen szögben kell, hogy álljon, mennyire mozoghat. A fehér panelen is megtalálom a karcot. Annak ellenére, hogy fájdalmasan sok dolgot listázok fel nekik, már ismernek, és mivel úgy adom elő, szívesen segítenek. Most szól a Morcheeba, reggel 5.30ra jönnek értem, mehetek haza, jövő héten újra itt, VIP vendégként a kabin interior expon, Hamburgban. Nagyon várom.

Egyik este együtt filmeztünk Zolival meg a hugommal, és a film eszembe juttatta, mi akartam lenni tinilány korom utolsó pár évében. Utazni akartam és írni. Aztán nem vettek fel a Corvinuson arra a szakra, ahova szerettem volna menni, de közben szerencsére megtaláltam a hivatásom, tudni fogom, hogyan működik az ember, és életeket fogok jobbá tenni, mindemellett minden eszközöm megvan ahhoz, hogy írjak, így úgy döntöttem, nekiállok utazónaplót írni az emberekről országról országra. Remélem, nemsokára megszáll az ihlet, a blog címét már tudom.

Most ugyan jól esik a magány, de azért örülök, hogy jövő héten nem egyedül jövök.

Vasárnap mikor leszálltam Londonból, Zoli várt a reptéren egy csokor virággal a kezében. A legnagyobb eltökéltséggel sétáltam felé, abban a tudatban, hogy fél órán belül elhagyom, és soha többé nem leszek az övé. Titkon azért egy kis szeglete remélte a szivemnek, hogy ez nem fog összejönni, mert sokáig hittem bennünk, és ami köztünk volt, az nem történik meg minden nap.

Felmentünk az irodába, majd megkértem, hogy üljünk ki a teraszra. Elterveztem, hogy egyenruhában sétáltam be az életébe, abban is sétálok ki. Mikor emondtam neki, hogy szakítani akarok vele, azt mondta, hogy tudta, hogy baj van, de azt nem, hogy ekkora. Magam is meglepődtem, mennyire jéghideg voltam belülről. Kicsit még mindig az vagyok, de már kezd javulni a helyzet, néha még hiányzik is. Szóval megkért rá, hogy legalább beszéljünk róla, hogy miért döntöttem így. A kissé privátabb helyet keresve elmentünk a szökőkúthoz, leültünk egy padra, és meggyőzött arról, hogy megéri megpróbálnom megbocsátani neki. Mindent elmondtam neki, mégegyszer, hogy mivel bántott meg, hogy megértse, hogy miért döntöttem így, és miért üres a szemem, ha ránézek. Ő is elmondta, hogy emlékszik, hogy elmondtam ezeket, de nem érezte át, mostmár tudja, a bőrén érzi, miről beszéltem. Mekért, hogy adjak neki egy utolsó esélyt arra, hogy visszalophassa magát a szivembe, lehetőleg örökre.

Azóta mindent megtesz, hogy jóvá tegye azt, amit összetört bennem. Ami engem illet, olyan sehogy sem állok hozzá. Szívesen látom, ha jön, de azt helyezem előtérbe, ami nekem fontos, nem csak azért, mert így akarom, hanem azért, mert nem is érzem úgy, hogy máshogy kellene tennem. Feltette nekem a kérdést, hogy akarom-e, hogy újraépítsük a kettőnk kapcsolatát. Nem adtam rá egyértelmű választ, mert nem látom a közös jövőnket. Nem tehetek róla, de sokminden meghalt bennem, ő maga is, nem egyszer. Elmondta, hogy most igazán átérzi, mit éreztem az elején. Most ő szerelmes, én meg csak nézem, látom, de én nem érzem.

Nincs könnyű dolga, nem csak azért, mert ez mind megtörtént, de azért is, mert aligha van alkalma arra, hogy elkapjon félúton két utazás között. Most nem drámázok, csak sodródom, nem erőltetek semmit, ha jön az érzés, jön, ha nem, akkor nem. Élvezem és megélem a pillanatokat, úgy, ahogy vannak, odafigyelek az emberekre, elmegyek anyuékhoz, tanulok, dolgozom. Nagyon látom rajta, hogy minden követ megmozgat azért, hogy velem legyen, kedveskedjen felém, és én is odafigyelek rá. Amolyan higgadt, kimért kedvességgel fordulok felé, szeretem, de a lepkék alszanak. Remélem, nem csapott agyon belőlük túl sokat.

Sokszor példálóztam az angliai naplómban a Szex és New York két főszereplő karakterével, Carrie és Mr. Big kapcsolatával. Az aktuális kiszemelt nagy ő mindig kapott valamilyen hasonló jelzőt, ami elé odaraktam a Mr.-t. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a film férfi főszereplője sem a tökéletesség és odaadás mintapéldánya, de megvan az ő kapcsolatukban valami szent és sérthetetlen, ami biztossá teszi a kettejük dolgát. Sokszor időbeli eltolódással ébrednek rá arra, hogy mégiscsak a másik kell nekik, és ez a macska-egér játék kíséri végig a sorozatot.

A gyorshajtás az életemben jelen van, szinte annak minden területén. Miért van az, hogy annak ellenére, hogy szerelmes vagyok, nem felejtek el gondolkodni, látni? Hajlamos vagyok hamar belehabarodni a gondolatba, hogy megtaláltam a tökéletes pasit. Aki lehet, hogy másnak nem lenne az, de nekem igen. Ebbe a gondolatba tudok lepkéket reptetni nagyon rövid idő alatt. Talán túl romantikus alkat vagyok, és szomjazom azt, hogy szeressenek, de a jó Istennek hála, megvan az a tulajdonságom, hogy a tartásomat soha nem fogom feladni, egyetlen l'amur kedvéért sem.

Borzalmasan megszenvedem a felismerést, de azt a tapasztalatot tudom levonni az eddigi párkapcsolataimból, hogy a jó ügyért tett változtatás mindig egy jobb irányba terelte az életem.

Nagyon kemény tavaszi vizsgaidőszak és több repülőgépátvétel áll előttem júniusig, és egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az érzelmi instabilitást. Tudom agyban, hogy nem engedhetek meg magamnak egy olyan kapcsolatot, ami degradál, demotivál. A szivem viszont majd' bele szakad, hogy megismertem végre valakit, akiről el tudtam képzelni, hogy ő lesz a herceg fehér lovon, csak sajnos nagyon úgy fest a helyzet, hogy az agyam letiltotta az örömközpontot vele kapcsolatban.

Riasztó hidegség volt bennem egy pár napig. Nem igényeltem azt, hogy beszéljünk, de mikor mégis felhívott, nekem jó kedvem volt, felpörgetett, motivált a tanulás, lelkesen meséltem neki róla, és amit reakcióként kaptam nem volt más, mint kételkedés és témaváltás, monoton, unott hangon. Ekkor döbbentem rá arra, hogy nekem nem egy ilyen férfire van szükségem. Nem tudja (tudta), milyen a jó bor, hord rövidujjú inget és nagyon anyagias. Néha ittasan vezet, nem köti be a biztonsági övet (de most komolyan, egy stuvi mellett?!) és nem tud táncolni. Hibátlanul tud viszont érvelni, másokban hibát találni és jó a kommunikációs készsége, így eddig mindig megbeszélte velem, hogy én vagyok az, aki rosszul áll hozzá a dolgokhoz, én pedig a rózsaszín szemüvegben bólogattam szépen, elnyomva az igazságtalanság érzését a mellkasomban. Arra ma jöttem rá, hogy ezt miért tettem. Egyszerűen annyira jó akaratú vagyok, annyira akarok hinni a másik jóságában, hogy ha szeretek valakit, akkor nem tudom elképzelni sem, hogy megbántson, ha megteszi, akkor a jó ügy érdekében hajlamos vagyok félretenni a büszkeségem és megbocsátani anélkül, hogy azt kérték volna tőlem.

Nincs erőm hozzá, és nem is akarom senkinek megpróbálni elmagyarázni minden héten, hogy az élet szép, minden napot értékelni kell, tanulni és fejlődni kell a boldogsághoz. (Ezt már anyámnak megpróbáltam megmutatni mindenféle eszközzel.) Lehet, hogy csak elfelejtettem, hogy mennyire egyértelmű ez, és nekem olyan felnőtt férfi kell, aki ezt tudja és megéli, úgy, ahogy én. Valószínüleg nekem az lenne a legnagyobb motivátor, ha egy olyan emberrel hozna össze a sors, aki ezt még élesebben látja, mert ez egy olyan ritka kincs a mai Magyarországon, amire igazán fel tudnék nézni. Az életszeretet.

A helyzet most úgy hozta, hogy az én főhősöm ezt a pozitív életvitelt egy ideje elfelejtette gyakorolni. Az ebből fakadó rossz érzéseit pedig azzal próbálja kompenzálni, hogy nekem is megpróbálja megmagyarázni, hogy a társadalom, a körülmények, a környezetszennyezés, a politika, az időjárás és a jó ég tudja még mi gondoskodik arról, hogy ne vegyük könnyedén a megoldandó feladatokat. Viszont én úgy gondolom, hogy a fenti tényezőket elég tudomásul venni, nem pedig a szivünkre.

Mindemellett olyan alapvető személyiségkülönbségek vannak köztünk, amiről úgy gondolom, hosszú távon nem állja meg a helyét egy kapcsolatban. Beszélhetünk itt a szórakozási igényről, hogy ki-milyen helyeket szeret, alapvető illemről, a figyelmességről vagy a rendszeretetről. Valószínüleg jó lecke lesz a mi történetünk mindkettőnk számára. Elég kevés esélyét látom most annak, hogy fel tudja bennem hozni magát olyan szintre, hogy esélyt lássak kettőnkben hosszú távon, olyan sokszor bántott meg számára észrevétlenül, hogy már nem tudok derűlátó lenni.

Szerencsére vagyok annyira jó önismerő, hogy tudom, nagyon hamar felállok majd utána, és könnyebben fogok túlesni rajta, mint most gondolom. Arra kell nagyon odafigyelnem, hogy lekössem a gondolataimat, előre nézzek, és ne azt sirassam, ami elmúlt, vagy talán meg sem történt, csak történhetett volna. Társaság kell, hogy ne legyek magányos, abba beleőrülnék. Hajlamos vagyok ilyeneken rágódni, és nem tagadom azt sem, hogy a szöszi fejemben kirajzolódott egy kép, hogy milyen életünk lehetett volna.. ha volna.. ha volna.. ha volna. Bár lenne!

Sajnos ő most nem az az ember, akivel ezt megvalósíthatnánk. Hálás vagyok érte, hogy megismerhettem, mert alapvetően nagyon jó ember és szeretnivaló. Csodás családja van, akik nagyon szeretik, ezért hálával tartozik. Remélem segíthetek neki abban, hogy megtanulja az élet ajándékait jobban megbecsülni.

Már megint hol kezdjem?! Talán az elején.

Nincs sok időm írni, úgyhogy igyekszem rövidre fogni a beszámolót.

Sajnos nem ment olyan könnyen a visszaváltás kettesbe. Nyilván nem vagyok elég türelmes, néha egy kicsit átmegyek fusztráltba, és olyat várok, amit tudok, hogy nem fog teljesülni, mégis csalódottságot érzek, mikor tényleg nem teljesül. Ezen melózni kell még.

A múlt héten kedd este kedvetlenül ültem itthon, és ahelyett, hogy értelmes dolgokkal lefoglaltam volna a plusz agyi kapacitásom, sorozatot néztem a fehér flatscreenen, amit ki kellett volna húznom.

Kitérek a címre: sokszor a saját boldogságomnak én vagyok a legnagyobb ellensége. Hajlamos vagyok nem észrevenni azt, hogy mennyire csodás életem van, aminek megvannak a maga nehézségei, de előnyökkel azért bőven szolgál, nyilván ezért alakítottam olyannak, amilyen. Elfelejtek foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik kikapcsolnak, örömet okoznak, és ha véletlenül azon kapom magam, hogy ilyet csinálok, rádöbbenek, hogy mennyire hiányzott.

Szóval sorozatnézés után abban a lelkiállapotban, hogy ugyanmár, nekem is elvileg romantikus kapcsolatban kellene élnem, felvettem a telefont mikor Zoli hívott. Olyan gondolatok pörögtek a szöszi fejemben, hogy: Mikor nevettünk utoljára együtt? Mikor volt utoljára egy fesztelen telefonhívásunk? Hogy lesz tovább? Miért érdemlem én ezt? Szóval felvettem a telefont. Ez az érzés, mint kiderült, nem csak az én mellkasomon üldögélt. Két órás beszélgetés után arra kért, hogy ne beszéljünk péntekig, hogy át tudja gondolni a dolgokat. Rég bőgtem pasi miatt.

Másnap irodába mentem, kicsíptem magam, hogy legalább a férfi kollegák simogassák a női lelkem egy kicsit. Gyakrabban fogok tűsarkút hordani. Este nyolcig vertem a laptopot az irodában, és képtelen voltam hazajönni, mert amint üresjáraton kapta magát az agyam, elkezdett fájni a mellkasom, úgyhogy bepattantam a Pözsibe, és elverettem a konditerembe. Kangoo jumps volt a program, ahol olyan hangos a zene, hogy nem tudsz gondolkodni. Erre a szokásos külföldi pop zene helyett diszkósított magyar szerelmes dalokat raktak be, úgyhogy párszor majdnem bőgve ugráltam. Murphy is hard at work. A tetőpontja a dolognak a nyújtás volt, ahol Rúzsa Magdi számokra kellett a végtagjainkat kifeszíteni. Még jó, hogy ilyenkor lekapcsolják a villanyt és volt nálam zsepi.

Jól esett ez a dolog, hazafelé már üres belsővel vezettem, és úgy áltam hozzá a dologhoz, hogy bármi legyen is a hét kimenetele, jó lecke lesz és nem fogok beletörni. Tanulni képtelen voltam ezalatt a három nap alatt, ha meg is próbáltam, csak a falat néztem a könyv felett, úgyhogy nekiálltam névnapi tortát sütni, meg paleo marcipánt gyúrni, barátnőkkel találkoztam, mostam, vasaltam, elfoglaltam magam, ahogy csak tudtam. Persze, leginkább munkával.

Pénteken azzal a reménnyel indultam Szegedre, hogy kivételesen nem lesz tipikus pasi, és legalább bocsánatot kér azért, amin keresztül mentem a héten. Persze tévedtem, de a jelenléte azért egy kicsit megnyugtatott. Éreztem, hogy nagyon örül nekem, és miután felfogtam a helyztet, én is tudtam örülni neki.

Ezalatt a négy nap alatt rájöttem arra, hogy mennyit kapok ettől a kapcsolattól. Nem csak egyszerűen véve, hanem mögöttesen is. Motivál az, hogy Zoli értékeli azt, ha dekoratívan öltözködöm. Neki tetszene az is, ha kicsit plsztikabban lennék jócsajos, de nekem az nem megy. Rájoöttem, hogy a nagy kifinomultságomra való törekvésem alatt elfelejtettem, hogy a pasiknak mit jelent a jó nő. Teljesen egyszerű, igenis kell a tűsarkú, vagy miniszoknya, vagy kivágott felső. A belső értékeket enélkül eszükbe sem jut megkeresni. Ezt eddig is tudtam, csak túl sok túl komoly harmincplusszos komoly fapinával vettem körül magam - ha jobban belegondolok nem is olyan sokkal, de az elég volt - és elfelejtettem.

Szóval a lényeg a lényeg, hogy abbahagytam az orrlógatást, és hálát adok az égnek, hogy olyan pasit adott mellém, aki eszembe juttatja, hogy én hogyan vagyok jó nő. Igenis imádom az egyszerű, de elég ribis magassarkút, baromi jól áll a miniszoknya, és tudom azt is, hogy hogyan kell azt úgy viselni, hogy ne legyen olcsó. Ha ez a pasi csak egy időre szól, az is teljesen rendben van.

Az az érzés, hogy szeretném, ha egy nap csak 48 órából állna, és elég lenne hozzá 7 és fél óra alvás, úgy tűnik, hogy a következő 3 és fél évemre konstans igaz lesz. Ma délután lerohant a stressz, hogy 'uramatyám, mi lesz a sulival, velem, munkahellyel ezen a tavaszon. Ennyire még sosem voltam elhavazva. A kétségbeesésemen sokat segített, hogy miután 2 órát dolgoztam az ebédszünetben, az élettan-kórélettan kedves kis biokémiája lekötötte a neuronjaimat egy rövid időre.

Mióta hazaértem, több minden kitisztult a fejemben. Elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne legyen energiám a felesleges dolgokon idegeskedni, de kellett még pár összetevő a felismeréshez.

Először is a legutóbbi bejegyzést kommentálta a Nő. Annyira hálás vagyok neki, hogy felpofozott, hogy arra nincsenek szavak.

Alapvetően egy türelmes embernek tartom magam. Utasokkal, gyerekekkel, vagy olyan utasokkal, akik gyerekestül jönnek, vagy bárki mással, végtelenül kedves és megértő tudok lenni. De mi a helyzet saját magammal? Életkorban és fejben átmenet vagyok két generáció között, és sajnos az újabb eresztés átka engem is megfertőzött. Nem csak maximalista vagyok, de mindent azonnal és rögvest akarok, hajtok érte, és ha nem teljesül ASAP akkor meginog alattam a talaj.

Aztán a Nő szavain elgondolkoztam. Hova sietek? 24 éves vagyok. Annyira ráérek hogy még. Nálam senki sem ér rá jobban, pláne hogy elértem a fenti hozzá-állásommal már egyet s mást, amit sok embernek jóval több év alatt sem sikerült. Szóval úgy döntöttem, hogy leveszem egy kicsit a lábam a gázról, és visszakapcsolok egy kicsit kettesbe.

Rég várt párkapcsolatomban is erre van most szükség. Nincs könnyű élethelyzetben és rajtam is nagy a nyomás. Mikor ma azt mondta, hogy ha nem tudok lemenni Szegedre, akkor majd máskor találkozunk, először összeszorult a torkom.

Aztán elmosogattam, és most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor elgondolkodtam, és hasznosan tettem, hogy elgondolkodtam és pozitívan átformáltam az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Először is, bármennyire feszegetjük, ez egy távkapcsolat, és annak érdekében, hogy megtartsuk a rendet a saját életünkben, kell szabadidő egyedül is. Ez lemondásokkal jár. Kettő, épp itt az ideje, hogy szeptember óta először eltöltsek egy értelmes hétvégét a lakásomban, és nekiálljak tanulni azt, amit eddig nagyon szerettem volna jól tudni, de nem szántam rá elég időt. Ha szerencsénk van, még a családom legértékesebb része is meglátogat. Talán így mindketten visszatalálunk magunkhoz egy picit és jobb lesz jobb kedvűen együtt lenni.

Az előző bejegyzésben pánikba estem, hogy nem szeret. Mostmár úgy gondolom, hogy az fusztrált, hogy a szerelem ideológiájába habarodtam bele, lecsorgott a hab. Most jön a csokitorta: megismerni valakit, és rájönni, hogy tényleg egymásnak szánt-e minket a sors, és ha leszünk olyan szerencsések, akkor majd jön a többi, magától.

Mikor ma vezettem haza a reptérről, nem voltam fáradt. Kicsit csalódott talán, később kifejtem, hogy miért.

Nemrég érkeztem haza az elmúlt idők egyik legjobb járatáról. Annyira kímélő volt, hogy még szórakozni is simán elmentem volna. De térjünk vissza a lényegre.

Decemberben megismerkedtem Zolival. Tegnap voltunk 2 hónaposak. Most mégis egyedül ülök a kanapémon, el is felejtette. Január végén voltam egy hetet Szegeden (előre is bocs a helyesírásért, post-flight movement disorientation.) ahol furcsa érzésem volt. Anatómia vizsga után madarat lehetett volna velem fogatni, úgy ültem volán mögé, és zúztam le Szegedre, és nem csak azért, mert esélyem volt a kettesre, de azért is, mert akkor a tanulás miatt már vagy 2 hete nem láttam az uramat. Alapvetően minden jól sikerült, vacsorával várt, jól telt a hét. Voltak dolgok, amiket magamból kiindulva nem nagyon tudtam hova tenni. Szinte sosem tévézek, és akkor kellett rádöbbennem, hogy Zoltánom életében a TV nagy szerepet tölt be. Kicsit úgy éreztem, túl nagyot, de nyilván, ha máshoz szokik az ember... Lényeg a lényeg. Neki dolgozni kellett, én otthonról, kényelmesen, egész egészséges mértékben kopogtattam a céges laptop billentyűzetét, és minden nap vártam haza a munkából. Valami árnyék volt a dologban, hiányzott a helyzet romantikája. Az is lehet, hogy hiperérzékeny vagyok bizonyos dolgokat tekintve, de ekkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon tényleg ő az, akire én vágytam?

Tudtam, hogy nagyon sok minden megvan benne, leginkább az, hogy akkor még friss volt az az érzés, amit akkor éreztem, amikor a kapcsolatunk indult. Zavarba ejtett, megnevettetett, rámadta a kabátot, érdekelte és figyelte minden szavam. Sármos volt, kedves szemekkel. Most is az.

Azon a héten egyik este elmentünk a legjobb barátjával moziba, aminek olyan debriefing lett a vége, hogy elfogyott egy üveg jóféle házi. Másnap Zoltánunk ment dolgozni, én meg körmöshöz, majd Viktorral másnaposság fojtó ebédet ettünk a helyi John Bullban. Utána cukrászda, ahol persze a sok eszmecsere után rátértünk a kettőnk kapcsolatára is, mármint az ő legjobb barátja, és az én kapcsolatomra. Akkor jött nemcsak a kávé, de a feketeleves is. Viktor kicsit részletesebben mesélt nekem Zoli múltjáról, arról, hogy hogyan ért véget az elősző kapcsolata, és hálás vagyok neki, hogy őszintén elmondta azt, hogy Zoli hogy beszél Rólunk. Őt nagyon csúnyán megbántotta anno valaki, akiről nem fűzök ide minősítést, mert az minősítene engem is, annyit tudok a lánnyal kapcsolatban papírra vetni, hogy tiszteletben tartom azt, hogy őt valaha Zoli szerette, és nem ismerem, el kell fogadnom azt, hogy annak az embernek egy része, akit én most megismertem, tőle lett olyan, amilyen. Az már más kérdés, hogy ennek a kapcsolatnak köszönhetően az én kedvesem most aggyal próbál kapcsolatosdit játszani.

Aki ismer, az tudja, hogy mennyire érzelmes lány vagyok, igénylem azt, hogy levegyenek a lábamról. Most egy olyan kapcsolatba kerültem bele, ahol a férfi ezt ellenreakcióból fél megtenni, és ahogy Viktor megismételte Zoli szavait, már nem tud, és nem is akar szerelmes lenni. Mikor ezt meghallottam, úgy éreztem, mintha ketté téptek volna a mellkasomban minden szervet. Órákig csak néztem magam elé. Pörögtek bennem a gondolatok.

Ennek már idestova három hete. Azóta töltöttünk együtt egy pár napot, és megbeszéltük a dolgokat. Még aznap este hallottam ugyanezt az ő szájából is, azzal megtoldva, hogy én nem akarhatom, hogy ő szerelmes legyen, mert akkor nem lesz önmaga. Úgy gondolom, másképp reagálunk mindannyian az érzésre, de az biztos, ha Zoli nem lett volna bennem olyan, amilyen, fele ennyi erőm nem lett volna a vizsgaidőszakhoz.

A szerencse az, hogy vele merek őszintén beszélni az érzéseimről, és úgy gondolom, hogy ő is kezd egy kicsit jobban kinyílni irányomba. A napokban az jár a fejemben, hogy vajon mi lesz ennek a vége. Nagyon hosszú ideig voltam egyedül, elég sokáig ahhoz, hogy tudjam, mit érek egyedül. Szerencsére vagyok olyan helyzetben, hogy megengedhetek ennek a dolognak annyit, hogy kivárom, hogy mi sül ki belőle. Elvégre nem sietek sehova.

A hétköznapok nem telnek másképp, mint azelőtt, amikor megismerkedtünk, azt leszámítva, hogy a telefonom jóval kevesebb ideig bírja szusszal. A munkahelyemen még talán sosem tudtam ilyen teljesítményt nyújtani, jól szervezem a kis csapatot, rengeteg a feladat, és repülés szempontból sem kímélnek. Azt fogom tenni, amit Zoli kért tőlem: magamnak én leszek a legfontosabb. Suli miatt cserélek járatot, az sem kevés. Ha látni akar, oldja meg, megvan rá a lehetősége. Úgy érzem, én már eléggé kifejeztem, mennyit ér nekem ez a kapcsolat, talán túlságosan is elvesztette számára a kihívás jelleget, ugyanis ebben is mindent megtettem azért, hogy a legjobb time-managementtel hozzam össze a találkákat.

Meglátom, mennyire és meddig lesz nekem elég az, amit ő nyújt nekem. Ha ezzel az energiabefektetéssel és odafigyeléssel áldja meg az életem, nem hiszem, hogy sokáig fogom az energiámat arra használni, hogy azon dolgozzak, hogy pozitívan álljak hozzá minden nap a kettőnk dolgához. Az a tény, hogy még együtt vagyunk, annak köszönhető, hogy szeretem annyira, hogy megvárjam, hogy felfogja-e időben azt, hogy mit veszíthet. Még nem késő. Nem tudom, hogy naptári idő megállapítható-e ezzel a dologgal kapcsolatban. Volt szerencsém meglátogatni egy sztár-pszichológust, aki a sztori részleteinek megismerése után azt mondta, akár egy évig is eltarthat, mire ő túl lesz teljesen az előző törésen az életében. Ismerve a rám váró feladatokat idén tavasszal, csak annyit tudok mondani, hogy ha ezt a tavaszt túléli a kapcsolatunk, akkor mindent. Ehhez neki kell felkötni a nacit.

Ma nem várt ott a reptéren. Holnap nem dolgozom, meg kellene értenem, hogy fontos volt a barátaival találkoznia, holott hulla fáradt volt, és semmi kedve az egészhez. Remélem jól érezte magát, és megérte, hogy ezt a hétvégét másnak szánta. Kicsit mindig reménykedek benne, hogy ott áll, az érkezésen, ahogy ezelőtt egy párszor már volt rá példa, de még sosem lepett meg. Nagy próba ez nekem, hogy most nem kényeztetnek el, ez ellenkezik azzal, amit eddig elképzeltem arról, hogy milyen egy kapcsolat az első időkben. Még nem tudom, hogy fel akarom-e dolgzni azt, hogy ő most akaratlagosan cselekszik úgy, hogy ne én legyek a legfontosabb, annak érdekében, hogy jól alakuljon a kapcsolatunk, és megőrizze a férfiasságát. '..meghaltál bennem, de újjá születsz...' nemrég hallgattam meg ezt a számot. Néha riasztóan üresnek érzem magam belülről, és olyan, mintha csak az agyam mondaná, hogy sokat ér ez a kapcsolat. Meg kell erőltetnem magam, hogy elgondolkozzak azon, hogy mi égette ezt az elgondolást az agyamba. Ezt váltja ki belőlem ezzel a viselkedéssel, semmi mást. Volt már olyan kapcsolatom, amiből megtanultam, mi az, amit még megtehetek egy férfiért úgy, hogy nő maradjak mellette. Most nem fogok ennél többet tenni, és vállalom a kockázatát annak, hogy előfordulhat, hogy nem lesz ebből tündérmese.

Lassan hetek óta tervezem, hogy leülök, és blogot írok. Volt már, hogy nagyon közel álltam hozzá, de mégsem tettem meg. Ez is egyike volt azoknak az ígéreteknek, amit megtettem magamnak, mégsem szakítottam rá időt.

Ma beszéltem anyuval. Szúrós megjegyzést tettem neki azzal kapcsolatban, hogy ő soha nem tud elismerni, csak a kákát keresi a csomón. Elmondtam neki, hogy nekem ez mennyire rosszul esik, és az is fáj, hogy soha nem mutatja ki felém azt, hogy elismer. Persze megint azt mondta, hogy hasonlítok rá, erre én nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy nem mindig tudom, hogy hogyan kezeljem jól, mert nem mindig megy az okos döntés, miszerint csak meg kellene hallgatom a kritikus megjegyzéseit, és nem törődni vele, úgy talán konstans rendben lehetne az önbizalmam. Erre csak azt mondta, hogy leteszi a telefont.

Nem tudom, hogy elgondolkodott-e azon, amit mondtam, vagy megint csak bennem látja az agresszív kamaszt, aki az egyetlen és egyedüli hibás azért, amilyen, vagy belátja, hogy neki is volt vele dolga. Szerencsére már nem sok van. Mindenesetre tíz perccel később rájöttem, hogy mennyire én vagyok a felelős az ilyen helyzetekért, és mennyire gyenge tudok lenni, ha kicsúszik a kezemből egy picit az energiaháztartásom.

Fogtam magam, és ráncba szedtem a gondolataimat, rájöttem, hogy okosabb vagyok én ennél, és tudom, hogy az én hibám volt az, hogy most ilyet vágtam a fejéhez, annak ellenére, hogy már rég lejátszottam magamban a vele kapcsolatos meccset, és nem érdekel mit gondol, ismerem a saját értékeimet, és nem engedem, hogy az ő tükrében lássam magam, egyedül kell tükörbe néznem és csak az számít.

Annyi minden történt az elmúlt hetekben, hogy azt sem tudom hol kezdjem. Igazából magam is csak kapkodom a fejem, hogy hogyan bírom mindezt, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy az sokat nyom a latban, hogy már nem vagyok egyedül.

Sikeresen zártam az első félévemet a SOTE-n, ami nem volt kis teljesítmény, mindamellett, hogy a cég képez és elvár, nem kis tételekben. Most ugyan már egy hajszállal kevesebbet osztanak be járatra, és több időt kapok az irodában, de a szabadnapjaim nem kevés részét töltöm azzal, hogy a céges ügyekkel foglalkozom. Ezzel kapcsolatban már megtanultam lefékezni, és jelentem, hogy az elmúlt egy héten a 6 szabadnapomból 3at nem dolgoztam. Ehm. Annyit...

Voltam Hamburgban kiképzésen az Airbus kiképzőközpontjában, a kiutazásom körülményeiből egy kisebb novellát lehetne összeütni, nem is unalmasat. A lényeg az, hogy megtanultam, hogy mekkora hatással van rám az, ha a kis dolgaim nincsenek körülöttem, nem választhatok, hogy mit veszek fel, csak egy karkötővel tudom összekötni a hajam, sminkre esélyem sincs és a cég elfelejtette kifizetni a hotelemet. Szerencsére annyira fáradt voltam az utazás körülményei miatt, hogy nem volt energiám arra, hogy kikérjem magamnak, sőt, még fel sem idegesítettem magam a dolgokon. Csináltam amit tudtam, ahogy tudtam. 2 ponttal jobb lett a vizsgám, mint az ukrán cég technikai vezetőjének, aki évek óta a karbantartáson dolgozik.

Hazajöttem, repültem egyet, utána 4 óra tanulással a zsebemben elmentem lesz ami lesz vizsgázni anatómiából. Soha nem örültem még ennyire kettesnek.

Ma reggel 3.15kor ébresztett a telefonom. Az egyik mellettem, kinyomtam, a másik a konyhában. Rohantam ki, hogy kinyomjam, nehogy felkeljen a Zoli. Olyan 10 másodperc kellett, hogy felfogjam, hogy egyedül vagyok, és mennem kell repülni.

A Vele kapcsolatos érzéseimmel, gondolataimmal kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy: I risk to fall just to know how it feels to fly. Tökéletes.

A lényeg az, hogy most, hogy hetek óta pakolok bőröndből bőröndbe, rohanok innen oda, most, hogy van 2 órám magamra, rájöttem, hogy mik azok a dolgok, amelyekre akkor is kell időt szakítanom, ha nincs, pedig általában tényleg nincs. A munka megvár, azonban a magamnak tett ígéretek be nem tartása nem vezet jóra. Alig várom, hogy elmenjek edzeni (szándékosan nem várom meg, hogy legyen időm rá) és jobban oda kell figyelnem arra, hogy megtartsam azt, aki eddig voltam, még akkor is, ha a státusz: kapcsolatban. Most nem lehetek lusta, mikor egy olyan féfri van mellettem, aki kihozza belőlem a maximumot, ha én is teszek érte. Akkor tudom ezt vidáman rendezni, ha nem veszem túl komolyan, nem görcsölök az idő-hiányon, mindent akkor és úgy csinálok, ahogy jól esik. Menni fog.

Ahogy visszaolvastam az előző love story-t, rájöttem, hogy annyi, de annyi mindent le lehetett volna írni még a járattal kapcsolatban, de nem baj, ez így volt jó.

Azóta Szegeden lefolyt pár liter víz a Tiszán, és én is eltöltöttem pár napot a partján, holott a folyót nem láttam. Majd legközelebb. Nem csalódtam. Nagyon kedves kis város. A lovagom egy esti Milánó után várt a reptéren, hogy ne kelljen fáradtan vezetnem. Sosem felejtem el, ahogy állt az óra alatt a 2A-n. Azóta mindig reménykedek, hátha ott lesz, mikor megérkezünk. Hajnali háromra le is értünk Szegedre, ez volt a második randi, és 5 vagy 6 napot töltöttünk együtt. Megismertem egy darabot az életéből, együtt töltöttünk egy szuper estét az ő otthonában, főztünk, sütöttünk rosé kacsát és megismertem a családját. Nagyon szeretet-teljes, békés környezetben nőtt fel, ahol beszélnek az érzelmekről és őszintén megélik az örömöt. Jó volt velük lenni.

Közben eltelt egy kis idő, és én egész álló nap az anatómiát bújom, dolgozom, és most azért ültem le írni, hogy megerősítsem magamban azt, hogy élek, lélegzem, hálás lehetek a sorsnak, és tényleg mindenem meg van. Nem könnyű jól csinálni, most sokszoros a terhelés, nincsenek laza esték, barátok, csak munka van és tanulás.

Sosem fájt még ennyire minden porcikám. Holnap túl leszek a megbeszélésen, amin el kell mondanom, hogy mit várok el a csapattól, amit mostantól én irányítok. Nem lesz könnyű, de érzem, hogy fogom tudni jól csinálni. Holnap reggel úgy kell felkelnem, hogy felnézek magamra, látom magamban az erőt és arra gondolok, hogy biztos vagyok benne, hogy most elértem azt, amit eddig idilli állapotnak gondoltam. Kedves vagyok, pozitív, vidám és elismert, az akadályokat megoldandó feladatként kezelem, a nehéz helyzetekkel megbírkózom, van véleményem, ami mellett kiállok, de csak akkor mondom ki, ha jó okom van hinni benne, hogy megállja a helyét.

A legfontosabb viszont az, hogy át is érezzem ezt a helyzetet. Hajlamos vagyok arra koncentrálni, hogy ki mikor mit gondol arról amit és ahogyan csinálok, és alapvetően a legnegatívabb hozzáállást veszem kiindulópontnak. Most eljött az a pillanat, hogy el kell engednem ezt a szokásomat, mert nem koncentrálhatok a negatív, "életből felmentett" emberekre, akik ahelyett, hogy kihoznák az erejükből a maximumot, ahogy Popper Péter írásában olvastam tegnap este: csak a mások kritikájával szórakoztatják magukat a semmitmondó, üres életük romhalmazának a tetején. Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell rájuk odafigyelni. A jó vezetés titka az, hogy a pletykából (nálunk galley FM) tanulunk. Meghallgatjuk, átgondoljuk, hogy milyen alapokon nyukszik, nem vesszük a lekünkre, csak az azáltal tükröződő, fennálló, abszolút racionális eszközökkel kezelhető problémán igyekszünk javítani. Szerencsére nekem a személyzet teljesítményével csak egy bizonyos aspektusban kell törődnöm, de ha olyan vezetőnk lenne, aki tudja mit hol kezeljen, nem lenne könnyű dolga. (Így pedig pláne nincs.)

A lényegre visszatérve. Mostantól, kedves lekiismeretem, kiállok azért, amit képviselek, hiszek abban, hogy tényleg változtatni tudok a flotta állapotán, és most, hogy a kezembe adták hozzá az eszközt, meg is teszem. Ehhez mindent előkészítettem, már csak egy kis brain storming, új ötletek, új módszerekkel, globális gondolatokkal, egyszerű eszközökkel, meg is csináljuk.

És vagyok olyan szerencsés, hogy van mögöttem valaki, akiért ezt hibátlanul megteszem, azért, hogy áprilisra talán szabad legyen az összes hétvégém, emberi időszakban legyek szabadságon és kevesebbet repüljek. Ámen.

Egyszer volt, hol nem volt, eljött a Mikulás reggele. Felkeltem, és nem épp meglepő módon üres volt a csizma. Eszembe sem jutott egy pillanatra sem, hogy ezen szomorkodjak, örültem annak, hogy szép a reggel, megreggeliztem, főztem egy kávét, kiültem a teraszra, és azt gondoltam, hogy egyet kérek idén a Jézuskától, Mikulástól és a Jó Istentől. Azt kívántam, hogy találjam meg azt, akit eddig annyira vártam, egy igazi férfit, akivel megoszthatom az életem. Kész vagyok rá és hiszem, hogy voltam olyan jó idén, hogy megérdemlem.

Ezzel a gondolattal elkezdtem készülődni életem első dubai-i járatára, kicsit izgatottan, mert az új desztináció messzebb van minden eddiginél, kevés, de lelkes utast kell elvinnünk, és kivételesen van időnk velük érdemben foglalkozni.

Jó hangulatban készítettem fel a fiatal és lelkes csapatot akikkel mentünk erre a járatra. Elkezdtünk mindent időben, így a beszállítást is. Bejött az első ajtón 4 szimpatikus srác. akikre "véletlenül" nem szóltam rá, hogy menjenek hátra, így be is ültek a 4.-5. sorba. Hátraléptem a beszállítás vége felé, fogtam a passenger addresst, és elkezdtem szavalni a szokásos beszállítószöveget, amire felnézett az 5 Alpha. Összenéztünk, nekem pedig slightly felment a pulzusom. Mire kiálltam a kabin elejére, hogy az utazási adatokról tájékoztassam a kedves utasokat, addigra a térdem is remegett egy picit, és nem nagyon néztem a jobb oldalra, de éreztem, hogy figyelnek.

Megkezdődött a szervíz, ment a járat rendben, 4 óra 20 perc után pedig megkezdük a süllyedést Dubai reptere felé. Felállt az 5 Alpha, és odajött a konyhába. Megkérdezte, hogy el lehet-e hívni a stuvikat vacsorázni. Erre az volt a válasz, hogy nincs leírva sehova, hogy nem lehet. Elment mosdóba, a kedves kollegina pedig fogott egy dobozt, és úgy ment a kabinba szemetet szedni, mint akit rakétából lőttek ki. Behúztam a függönyt a konyhára, és mikor kijött a mosdóból 5A már megint eléggé megemelkedett a pulzusom. Elhívott vacsorázni, elkérte a számom, és egy héttel később a biokémia izgalmai között csörgött a telefonom.

A nevét is megtudtam, és az éj-nap fordulón találkoztunk fél hétkor egy belvárosi étteremben. Zolival az első randink 3 naposra sikerült. Életemben nem voltam még ennyire boldog. 

Mindjárt itt a vizsgaidőszak! Mikor belevágtam a suliba, úgy gondoltam nehéz lesz. Most érzem a súlyát. Itt vannak az esős őszi hétköznapok, és nagyon rövidek. 

Lehet, hogy a time managementemen dolgoznom kellene, vagy csak szimplán át kellene szerveznem a szokásaimat. Rengeteg dolgom van, azt sem tudom, hol álljak neki. Remélem jövő hétre kicsit jobban kirajzolódik, hogy mit - mikor - hogyan.

Lelki állapotom jelenleg stagnál. Azt veszem észre magamon, hogy egyre jobb hangulattal tudok elmenni repülni, és egyre jobban érzem, hogy mit várok el a személyzettől, és ebből kifolyólag van energiám azzal foglalkozni, hogy jobb hangulatot teremtsek a járaton, kiegyensúlyozott mosolyt, vagy épp kitörő nevetést kreálva lelkesebb kollegáim arcára. Ennek ellenére az lenne a legjobb, ha egyszer egy napra itthon maradhatnék a könyveimmel, nem kellene a munkával foglalkoznom, csak tanulni. Az irodai dolgaimat jelenleg kicsit jégre kellett tennem. Igazából mindent ott tartok, azzal az érzéssel, hogy ha több időt adok magamnak és másoknak arra, hogy mit is kezdjenek vele, akkor jobb lesz a végeredmény. Eddig bejött.

Mostanában egyre többet gondolkozom azon, hogy vannak körülöttem emberek, akikből árad a belső kiegyensúlyozottság, elégedettség. Sokszor nem érzem magam ilyennek, pedig tudom, hogy minden okom megvan arra, hogy ezt érezzem, de valahogy mégis elégedetlenkedik a belsőm. Tudom, hogy a legjobban akkor teljesítek, amikor megvan bennem ez a magabiztosság. Sokszor sikerül, csak könnyű belőle kiesni. A maximalista fejemet! Talán csak idő kell - nem is olyan sok - , hogy felfogjam, hogy igen, megvan, hogy mi az álmom, mi lesz a hivatásom, csak meg kell dolgoznom érte. Ezzel csak egy baj van. Nem érek rá! :)