Hihetetlen, hogy mennyit tudok perdíteni a saját néző és érző pontomon pár nap alatt. A legutóbbi bejegyzésem után kb. még nettó 24 órát éreztem úgy, hogy tanácstalanul állok azzal szemben, hogy a gyermekded álom összeborul. Aztán elkezdtem önmagam lenni, egy-két jó repülés, hétköznapi rutin, rohanás, és máris felhőtlenebb lett a helyzet. Objektíven kell néznem magam, nem csak a saját szememmel, másokéval is. Felemel.
Először is feltettem magamnak a kérdést, hogy nekem mi is lenne most a legfontosabb? Odatenni magam a munkahelyemen, amennyire csak lehet, hogy örömmel támogasson a cég (lehetőleg szabadnapokkal) annak érdekében, hogy egyetemet végzett kis dietetikus lehessen belőlem. Erre mit csinálok? Beleringatom magam egy olyan ködbe, ami kívülről nem is annyira rózsaszín. De tanultam belőle.
Emberünk nem az a kifinomult férfi, akiről úgy gondolkodnék, hogy életem párja. Kedvenc viselete a farmer és a póló, amit ugyan stílusosan old meg, francia lévén, de kérem, én szeretek inget vasalni. Nincs otthon a konyhában. Ő volt az első ember az életemben, aki elé leraktam egy mezei rántottát, és megkérdezte, hogy ezt hogyan kell... Pééeffeff...
El sem tudnám róla képzelni, hogy olyan rajongással szeressen, ahogy az nekem kell ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam mellette. Egyszerűen nem ilyen típus. Ez alapvetően elsöpri a lehetséges távkapcsolat kérdését. Nem vagyok féltékeny soha, tőlem azt csinál, amit akar, ha valaki el tudja venni, akkor vigye. Nem erről van szó, hanem a figyelmességekről, amitől fontosnak érezném magam mellette. Egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy vegye a fáradtságot, leszálljon a Harley-ról és virág legyen az ülés alatt.
Túl sokat várok? Lehet. De tudom, hogy lesz olyan, aki majd értékel és elfogad ilyennek. Cserébe én is vagyok olyan nő, aki ezt elvárhatja.
Ma már nem is értem, min tudtam annyira pánikolni. Vettem egy nagy levegőt, és megírtam neki, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nem lepődtem meg, mikor az volt a válasza, hogy nem tudja, hogyan gondolkodjon rólunk (szép francia angolosan magyarul kifejezve - ugye), mert már volt rossz tapasztalata távkapcsolatból, de nagyon kedvel, és szeretne velem kontaktot tartani, minimum (!) baráti szinten. Erre én kifejtettem neki egyetlen kedves mondatban, hogy édes kedves aranyos, én nem szeretkezem barátokkal. Két nap kellett neki, hogy erre visszaírjon.
Most hősiesen érdeklődik, hogy hogyan is érzem magam, hogy telnek a napjaim. Szerencsére minden szuper, tele vagyok energiával, érzem az ősz illatát, várom a költözést, az egyetemi beiratkozást és a fontos megbeszéléseket. Azt viszont neki köszönhetem, hogy rájöttem, nem kell mindig tiptop kisasszonynak lenni fodros szoknyában, jól áll nekem a sort saruval, elvégre ez már a 21. század. Az is lehet csinos... Lelkes vagyok, és nem kell hozzá más, csak a tükröm és Kylie Minogue Greatest Hits.
