Nem hinném. Rég néztem már bele a ciber naplómba, meg úgy általában akármilyen naplómba, pedig kellene. Ezekben beszélek magamhoz úgy, hogy látom, szinte visszaolvasva hallom, amiket gondolok. Lehet, hogy ez furán hangzik, de aki írt már naplót, vagy hasonlót, talán tudja mire gondolok. Ma is eljutottam arra a megállapításra, hogy nekem erre szükségem van. De minek is? Jah, talán azért, mert az ember társas lény, és lehet, hogy így 2 év egydülléthez közeledve kezdek becsavarodni. Nem tudom. :)
Elképesztőnek találom így visszaolvasva, mennyire bele tudok habarodni egy ilyen magas szőkébe. Nem azok alapján gondolom most hideg fejjel ezt, amiket ide írtam, hanem az alapján, amiket ma visszaolvastam az angolul íródó-félben hagyott notebookomban. Hát igen, néha vicces ráknak lenni.
Az év rémisztő ürességgel kezdődött idén. Ennek ellenére a szilveszter klasszisokkal jobban alakult, mint tavaj. Idé hallgattam az eszemre, és Pesten maradtam. Hosszú idők óta ezutóbbi volt a legjobb ünnepi szezonom, annak ellenére, hogy ajándékban nem volt gazdag. Anyám mosolya mennyivel többet tud érni... még ha nem is annyira őszinte, de legalább ott van.
Szóval mi is ez a cím? Igen, megint depiztem vagy egy hetet, meg ma reggel is rajtam volt egy kicsit. Ingerszegény ez a vizsgidőszak, mert tudom, hogy tanulni lusta vagyok, de azért itthon maradok, mert ugyebár kellene, de valahogy mégsem haladok a megfelelő ütemben. El sem tudom mondani, mennyire várom a holnapi vállalati alapok vizsgát, akármi legyen a kimenetele. Bár úgy érzem jó vagyok a témában, nem hinném, hogy érdemi tudás állna mögötte. Ha fel kellene sorolnom valami módon a járulékfajtákat, inkább azt mondanám, lőjetek agyon, de nem tudom. Abban reménykedem, hogy ez holnapra megváltozik.
De térjünk vissza a környezet ingerszegénységére. Január elején számvitelt olvasgatva rájöttem, hogy nem kell azon görcsölni, hogy mi lesz ma, meg miért nem történik már valami, úgy is lesz egy jobb holnap. Ezt a folytonosság elveként szoktam magamban emlegetni. Eddig minden egyes áldott buliba, rendezvényre úgy indultam el, hogy ma lehet, hogy megtalálom azt, akit keresek, így mindig a görcsös tökéletességre törekvők táborát erősítettem, így ha véletlenül szemét módon becsíptem (irgalmatlanul berúgtam), és önfeledten ráztam a seggem, és botrányul viselkedtem, akkor másnap mindig volt bűntudatom, hogy lehet, hogy most az inappropriate viselkedésemmel valamit kihagytam, valaki elkerülte a figyelmem. Rájöttem, hogy mindez ba..erm..darság. :) Lesz még annyi buli, és so many fish in the see. Nem lehetek mindig tökéletes, még én ... sem. :) Minden nap után jön egy másik, minden hét után lesz egy következő, és attól, hogy esetleg kihagyok egy bulit, nem hagyok ki semmit, amit ne lehetne bepótolni, és nem kell mindenhol úgy megjelenni, mint egy dáma, csak legyek én én, és attól érezzem jól magam, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel jó együtt lenni, és ne attól a tudattól, hogy ha valaki rámnéz, azt gondolja, jól nézek ki. Ahogy szoktam mondani másoknak: sz#rd már le, hogy ki mit gondol. Mennyit mondtam én ezt, és mindig én voltam az, aki csak azzal foglalkozott, hogy ki mit gondol. Persze ezt sosem hangoztattam, ez csak egy érzés volt. Fusztráció. Néha olyan erős, hogy OMG. Durva volt észrevenni. Ez a felismerés szorította a gyomrom egész múlt héten, totál antiszoc hangulatban tartva, így tanulni meg pláne nem volt kedvem. Mostmár kezdek mindent másképp látni, észrevenni olyan dolgokat, amit eddig nem. Erről jut eszembe: megpróbáltam leszokni a cigiről. :) Thihi. Ott azért annyira még nem tartunk. Imádom azt a kaparó füstöt, az életérzést, amit ad. Annyi, hogy már csak itthon cigizek, máshol nem. Szeretem a teraszt.
All in all: I don't.
