Miranda kiáltott rá Steve-re a Sex and the City azon részében, amikor rájött, még mindig szereti, és igenis, ők lennének a tökéletes pár. Steve elviharzott, és összejött egy másik lánnyal.

Ma feltettem magamnak ezt a kérdést. Igenis, van életem, nem is akármilyen. Sikeres vagyok a munkámban. Nem kapok túl sok elismerést, but that's life. Ma Magyarországon melyik magyar főnök ismeri el a beosztottja sikerét? Nagyon kevés. Szerintem az enyém azon kevesek közé tartozik, aki elismeri valahol, csak ezt nem reklámozza. :)Akkor honnan tudom, hogy az vagyok? Az emberekért dolgozom, akik félelem nélkül, mosolyogva köszönik meg azt, hogy értük vagyunk, és elismerik a tudásunkat, ha gázos lesz a szitu. Vagy volt. Nagyon szeretek nyugati desztinációkat látogatni. Legjobbak a hollandok, aztán a svédek (köztük megjelennek a szélsőségesen bunkók is, de azok magyar útlevéllel karattyolnak svédül..no comment on that), a belgák, a finnek és az angolok. Az északolasz aranyosan kedvesen butus, a délolasz meg csak szimplán buta. A többi a köztes keveredés. Persze minden alól van kivétel.

Tehát van életem. Meg néha Kupidó is benéz a 15. emeleti lakás ablakán, és rámkacsint, hogy van még remény. Pláne, hogy itt a tavasz. Darren. Ír. Belga útlevéllel. Nem, nem a levegőből ismerem. Édes, magas vöröshajú, kékszemű, kedves mosollyal. Hm. Azért néha irogat is még. Hosszú ideje vele volt a legromantikusabb élményem, ugyan csak 2 délutánt töltöttünk együtt, de volt kattanás. Még most is kattog egy picit. Jelenleg még csak egy földrészen sem vagyunk, és Európába is csak soká jön vissza, nemhogy Pestre. Hála a magasságosnak, hogy feltalálták az internetet, van a levelezésnek egy gyorsabb formája is :)

Akiknek köszönhetem, hogy igazán lehet még életem: (a családot most hagyjuk)  Ágó. Ha ő nem jött volna ma át hozzám, és halgatta volna meg, hogy mi nyomja a kis lelkem, és nem pofozott volna fel, és mondta volna, hogy nézz tükörbe, hol vagy, magaddal beszéld meg, akkor még mindig nagyon nehéz lenne levegőt venni. She is such a laugh. Élvezetes társaság, tele élettel, jóindulattal. Imádom.   Zsó. A lelkiismeretem. Nagyon nagyon jól ismer, ő az angyalka a vállamon, ha úgy gondolja, hogy észhez kelle térnem, megmondja, és nagyon szégyenlem magam, de mindig tudom, és  úgy gondolom, hogy igaza van. Mindemellett a legnagyobb partiarc on Earth. :) Kriszti: Nah, ő az, aki olyan sokat tud rólam, hogy veszélyes lenne vele összeveszni. Mindent, mindig elmondtam neki. 8 éves korom óta számíthatok rá, mindenben. Nem a pontosság mintapéldánya, ami kifejezetten idegesítő, de így is szeretem. 3 igaz barát. Gazdag vagyok. :) Nighty night, sleep tight

 A címről csak annyit, hogy egy manapság elhíresült popkirálylány sikítozása a mikrofonba nagyon, nagyon tetszetős, és a lelki állapotomat is tökéletesen tükrözi.

Eljutottam egy olyan pontra, ahonnan nem nagyon van visszaút. Az élet pofonvágott, nagyon csúnyán, és nem nagyon tudom, hogy hol rontottam el. Valószinű, hogy nem én voltam, de lehetnék erősebb, még ennél is erősebb. A tegnap esti történések történelmet írtak a családi életembe, ami a lételemem, annyira fontos nekem. Nagyon szeretem a családomat, ami nem lenne akkora baj, ha egy általában megfelelő környezetben nőttem volna fel. De nem így alakult. 22 éves leszek nemsokára. Rá kellett jönnöm, hogy kevés vagyok felnőttnek. Nem a materiális dolgokban. Sikerek vannak az életem minden területén, mégsem tudom őket megfelelően értékelni, sosem elég. Anyunak sem voltam sosem elég.

Talán ez idővel megváltozik. Annak idején, mikor elkezdtem ezt a blogot, arra gondoltam, hogy ide a jó dolgokat fogom leírni. Mától kezdem. És kell, hogy folytassam, mert akkor talán felfogom, hogy megtörtént, és nem azt nézem, hogy lehetett vonla jobban, hanem azt, hogy mennyire jól csináltam. Én a jót vagyok hajlamos könnyen elfelejteni. Nekem azt nem szabad.