A címről csak annyit, hogy egy manapság elhíresült popkirálylány sikítozása a mikrofonba nagyon, nagyon tetszetős, és a lelki állapotomat is tökéletesen tükrözi.
Eljutottam egy olyan pontra, ahonnan nem nagyon van visszaút. Az élet pofonvágott, nagyon csúnyán, és nem nagyon tudom, hogy hol rontottam el. Valószinű, hogy nem én voltam, de lehetnék erősebb, még ennél is erősebb. A tegnap esti történések történelmet írtak a családi életembe, ami a lételemem, annyira fontos nekem. Nagyon szeretem a családomat, ami nem lenne akkora baj, ha egy általában megfelelő környezetben nőttem volna fel. De nem így alakult. 22 éves leszek nemsokára. Rá kellett jönnöm, hogy kevés vagyok felnőttnek. Nem a materiális dolgokban. Sikerek vannak az életem minden területén, mégsem tudom őket megfelelően értékelni, sosem elég. Anyunak sem voltam sosem elég.
Talán ez idővel megváltozik. Annak idején, mikor elkezdtem ezt a blogot, arra gondoltam, hogy ide a jó dolgokat fogom leírni. Mától kezdem. És kell, hogy folytassam, mert akkor talán felfogom, hogy megtörtént, és nem azt nézem, hogy lehetett vonla jobban, hanem azt, hogy mennyire jól csináltam. Én a jót vagyok hajlamos könnyen elfelejteni. Nekem azt nem szabad.
