Hetek óta tervben van, hogy leülök végre, és kiírom magamból a bennem kavargó dolgokat. Rengeteg minden történt mióta utoljára írtam.
Csak a legfontosabbak, kronológiai sorrendben.
Megtörtént életem első olyan karácsony estéje, amit nem a szüleimmel töltöttem. Zoli nagymamája nagyon beteg volt, és sajnos ez volt az utolsó karácsony, amit velünk tölthetett. Januárban elbúcsúztunk tőle.
Az előző félévem nem sikerült túl fényesen. A terv az, hogy ebben a félévben fogom bepótolni, viszont az idő repül, és nagyon nehéz nekiülni ennyi orvosi könyvnek, anélkül, hogy bárki elmagyarázná a tartalmát. Az az ötletem támadt, hogy bejárok a Szegedi Egyetem Általános Orvosi karára órát hallgatni, de nem bírtam még rávenni magam, hogy kibogozzam az órarendjüket. Kórélettan és élelmiszer-kémia az előző félévből rámmaradt mumus, a tavasszal pedig még mellé jött egy jó pár olyan tantárgy, amivel bőven van dolgom.
Valahogy megbénultnak érzem magam egy kicsit. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, már nem vagyok légiutaskísérő. Hiányzik egy kicsit az, hogy azt mondhassam, ez a hivatásom, ez vagyok, ebben vagyok profi. Kicsit saját magam ellensége vagyok atekintetben, hogy nem veszem a fáradtságot a fejemben meglévő tervek megvalósításának elkezdéséhez. Mikor elhavazott karrierista voltam, úgy gondoltam, hogy a maximumot tudnám kihozni egy olyan helyzetből, ha rengeteg időm lenne, most mégis nehezemre esik a saját napirendemet magamnak úgy igazgatni, hogy abból kihozzam a maximumot. Nincsenek közvetlen, határidős feladataim, amit a főnököm, vagy más szabna meg nekem. A magamnak állított terveket pedig hajlamos vagyok átszervezni az utolsó pillanatban.
Mióta Szegeden élek, sokan kérdezik, hogy hogy érzem magam. Én pedig bizonytalanul rebegem vissza, erőltetett mosollyal, hogy minden szuper. Legalábbis az kellene, hogy legyen. Nem tudom, miért, de bele vagyok ragadva ebbe a fusztrált, lehangolt lelkiállapotba, holott az lenne a dolgom, hogy élvezzem azt, hogy végre van időm és energiám azzal foglalkozni, amivel szeretnék. Ez csak az én dolgom, hogy megváltoztassam a hozzá-állásom az itteni élethez.
Persze nem annyira gyászos a helyzet, mint a fentiekből kitűnik. Tegnap vettünk nekem biciklit. Gondoskodom arról a szép lakásból, amiben élünk, főzök Zolinak és Ő minden nap átölel.
Az elmúlt héten beteg volt, így nem tudott eljönni velünk színházba, amire Ő szerezte a jegyeket, nagyon, nagyon jó helyen ültünk, és rég nevettem ennyit. A széles skálán hullámzó kedélyállapotom a kapcsolatunk alakulásán sem sokat segít. Én, aki a pozitív világszemlélet nagy rajongójának vallom magam, azt veszem észre, hogy sokszor nyomottan lézengek, és csak keresem a hibát abban az emberben, akivel összeköltöztem, és vele tervezem leélni az életem hátra levő részét.
Soha, senkivel nem gondoltam még ennyire komolyan a kapcsolatkérdést, és ez úgy érzem, megbénít. Mennyire igaz az a klisé, hogy egy kapcsolatban ismeri meg magát igazán az ember. Mikor 'szingli' tag volt a nevem mellett, úgy gondoltam, hogy ha összehoz a sors a herceggel fehér lovon, én leszek a tökéletes napsugár az ő életében. A helyzet most korántsem ennyire fényes, alig több, mint egy év együttlét után.
Mikor megismerkedtünk, hamar letisztult a kép, és úgy érzem most is, hogy kiegészítjük egymást, a jövőképünk egyezik, az én romantikus és kissé szentimentális vágyaim egy részét leszámtva. Tudjuk mindannyian, hogy a herceg fehér lovon csak mese, és sajnos a napsugarat is eltakarják néha a felhők.
A mai reggel legjobb gondolata az, hogy be kell fejeznem az ön-analizálást, és el kell kezdenem megélni a szép pillanatokat, azt, hogy valószínüleg most van az a rész az életemben, amikor az önmegvalósításomra igazán koncentrálhatok. A kifogáskeresés helyett azt kell keresnem, hogy hol tudom elkezdeni a tökéletességre törekvéssel, azon nem fennakadva, hogy nem sikerülhet minden elsőre, maximálisan.
Kapcsolatunra visszatérve, kicsit tartok tőle, hogy elrontottam pár dolgot az elmúlt időszakban. Megint készülök önmarcangolásba kezdeni, azon aggódva, hogy olyan dolgokat mondtam ki, amit nem kellett volna. Az őszinte fejem sokszor túlsieti a józan eszemet, és olyanokat mondok ki lelki felzaklatottságból, amivel a saját idealista képemet egy adott dologgal kapcsolatban pillanatok alatt a földbe döngölöm. Szóval attól tartok, hogy én is mondtam kiábrándító dolgokat Zolinak. Bízom benne, hogy van lehetőségem ezeket helyre hozni, de mint mindennek, ezeknek a dolgoknak is két oldala van.
Mint a legtöbb, klasszikus értékrenddel megáldott falusi lány, én is kislány korom óta vágyom arra, hogy egyszer majd valaki megkéri a kezem, elvesz feleségül, utána boldogságunk gyümölcse lesz a gyermekünk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Valamiért Zolinak csak a házasság rész az, amit nem tart fontosnak. Inkább csak szükségtelen és elvárt dolognak. Nem tudom eldönteni, hogy erről az álmomról le szabad-e mondanom. Várjak csak türelmesen, és ha már én leszek a napsugár az életében, akkor úgy dönt, hogy miattam megteszi? Vagy engedjem el a gondolatot is, és ne akarjak esküvőt? Nem hiszem, hogy nyomtalanul el tudnám engedni ezt a vágyamat.
Ha mérlegre kellene tenni az adok-kapok oldalakat, Zoli szénája nem állna túl jól. Türelemre és odafigyelésre van szükség a részemről ahhoz, hogy megtalálja önmagát, és kompromisszumkész legyen, és megossza velem a gondolatait. Kicsit kizökkent az aktív, tettrekész önmagából, és ehhez visszatalálni én maximum csak egy kedves mosollyal helyeselhetek, az akaratnak benne kell megfogalmazódnia.
Összegezve, így kicsit objektívabb szemmel már látom, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Most minden azon áll, vagy bukik, hogy ebből a státuszból egymást kiemeljük, vagy tovább megyünk ezen a vonalon. Mivel azt gondolom, hogy részemről már nagyon sokat próbáltam adni, most egy kicsit hátradőlök, és megvárom, hogy Ő kezdeményezzen, és egyszer kikapcsolja a tévét, és töltsünk együtt időt. Vagy csak vigyen el sétálni, vagy lepjen meg bármivel, akármivel. Vagy csak éreztesse azt, hogy különleges vagyok neki. Én addig is, az leszek.
