Mennyire kellett ez a hosszú hét szabadon! Volt egy pár dolog, ami ugyan megakadályozott abban, hogy aktívan pihenjek, de sokminden kitisztult a fejemben. Érdekes, hogy mikor úgy igazán szükségem van rá, akkor a sors, a Jó Isten*, vagy valaki gondoskodik róla, hogy maradjak a fenekemen, és gondoljam át, mire is van nekem szükségem valójában.
Ha elolvasom a régi posztokat, rá kell, hogy jöjjek, hogy minden nagyobb változás előtt ágynak dőltem, mert hajlamos vagyok megvárni azt, hogy addig hajszolom magam, amíg fizikailag ki nem merülök, vagy bele nem sérülök a túlzásba vitt munkába, túlhajszolt életvitelbe, vagy bármi másba, amit anélkül csinálok, hogy átgondolnám, hogy nekem ez jól esik-e. Megint jön Für Anikó gondolata (láttam egy nem túl régi filmben, megöregedve is mennyire szép az a nő!), hogy csak úgy érdemes élni, hogy élvezzük a hétköznapokat.
Nagyon, nagyon sokat köszönhetek annak a munkahelynek, ami jelenleg üzemi balesetből kifolyólag most teljes béren hagy lábadozni. Rengeteget tanultam ott. A legnagyobb lecke viszont biztosan az lesz, hogy nem csinálhatom ezt a munkát a végtelenségig, és rávilágít, hogy mennyire fontos számomra az, hogy érdemi időt tudjak eltölteni azokkal, akiket szeretek. Hajlamos vagyok ezt elfelejteni az én über-fontos elfoglaltságaim közepette, és most nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt így, még időben mutatta meg, ébresztett rá, nem pedig akkor, amikor már esetleg elmúltam 30, szingli vagyok és kiégett manager, esetleg egy páran nincsenek is köztünk, én pedig verem a fejem a falba, hogy mennyi mindent nem éltem meg velük, és már túl késő. Biztos vagyok benne, hogy nem boldogítana végtelenül a tudat, hogy egy olyan cégnek csináltam rengeteg pénzt, aki elfelejt, ha úgy tartja haszna, ahelyett, hogy az erre szánt rengeteg energiát és időt arra fordítottam volna, ami a legfontosabb: a szeretteimre.
Már csak azt kell kitalálnom, merre tovább. Abban biztos vagyok, hogy a repülés varázsa számomra márcsak hókuszpókusz, és túlságosan beláttam a színfalak mögé ahhoz, hogy elkáprásztasson. Lelketlen lett, és vagyok olyan szerencsés, hogy elmondtatom, én még beleláttam abba, amikor szívvel csinálták. Ma már nagyon szálkásodik a fapad.
Hazudok, ha azt mondom, ki kell találnom... Nem kell, mert tudom. Újra van valami, amiben lelhetek örömet, szívvel-lélekkel csinálhatom, és tudom, hogy ez nem olyan lesz, ami instant boldogságot ad. A héten el is kezdem.
*apropó, lábjegyzet. Maradnom kell a Jó Istennél. A hétvégén voltam feltámadási misén, és újra eszembe jutott, átéreztem, hogy honnan is indultam én, mikor kislány voltam. A falusi templom illata. Érdekes párhuzamot érzek a keresztény új év, és az én új irányból érkező tavaszi szelem között. Szóval a kis ministránsnak, aki nyolcévesen felolvasott a templomban, és úgy izgult, hogy majd' kiugrott a szive, újra vidékre vágyik a lelke. Érdekes volt felnőtt fejjel megérteni a prédikációt, és rájönni, hogy az osztálytársam miért nem izgult, és én miért nem értettem, hogy minek kell nekem templomba járni. Nagyon egyszerű: nekem soha nem magyarázta el senki, ő pedig szivesen jött minden vasárnap az anyukájával, aki büszke volt rá. Így utólag hálás vagyok, hogy ott voltam nyolc éven keresztül, és találtam még egy dolgot, amit én másképp fogok csinálni, mint az én szüleim.
