Magas, jó képű, nem szőke, de szeplős, és kék szemű. Gitározik, szörfözik, mérnök. 35 éves, szingli. Mindene megvan, mégsem elég nagyfiú ahhoz, hogy eldöntse mit akar.
Sóhaj.
Tegnap előtt szálltam le, Barcelonán keresztül jöttem haza Dél-Franciaországból. Mindent igyekeztem félretenni, élvezni a pillanat varázsát, és csak lenni, pihenni, élvezni a férfi társaságot, ami eléggé szórakoztató volt. Mindez gyönyörű volt, tiszta, de nem túl meleg nyári idő, egy jó képességű 2 személyes Vespa, papucs, fagyi - isteni. Addig szépen ment minden, amíg nem kezdtem el gondolkodni. Ha egy nő elkezd gondolkodni, abból ritkán sül ki jó dolog. Általában esténként, mikor azt éreztem, szétrobbanok, annyira fáj, hogy nem mond soha semmit.
Első nap még megejtettem neki egy olyan megjegyzést, hogy bírom, hogy ő inkább tettekkel mutatja ki az érzéseit - nem reagálta le. Saját elmondása szerint soha nem volt az az ember, aki ki tudja fejezni mit érez. Ez a következő estére engem már határozottan bántott. 2 nappal később pedig kifejezetten fájt.
A probléma az, hogy nem nagyon emlékszem, hogy miket is mondtam neki első este kábán, félálomban, becsípve, emocionális viharok közepedte. Azt viszont tudom, hogy a 2. nap már semmit. Tudtam, hogy csak fárasztanám, és nem lett volna jó az időzítés sem. Utána pedig még kevesebbet.
Mióta hazajöttem, nem tudom, hova tegyem a dolgokat. Kivitt a reptérre, és volt egy nyers megjegyzése, amin akkor mosolyogva ráztam a fejem, most viszont úgy érzem, ennél bunkóbb good bye forever-t még nem hallottam. Sarkon fordultam, és elindultam a repülő felé. Egész egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ennyi e-mail, skype, együtt töltött este után egyszerűen, lazán, kimondatlan érzésekkel kilépjen az életemből, és csak úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi. Nem ilyennek ismertem meg, és ennél többet érdemlek. Nem hagyhatom, soha többé, hogy annyira összetörjenek, mint 2012 tavaszán. És ő most megteheti. A tűzzel játszom.
