Ma küldem anyunak egy mosolygós mmst a kocsiból. Hazajöttem, megnéztem a képet, és megláttam, hogy rajtam a boarding smile. A szivem nem mosolyog.
Soha nem voltam agyonszeretgetve, és nem vagyok az a lány, aki ne tenné túl magát akármelyik pasin, vagy kétségbe esne attól, ha valakinek nem tetszik amit csinál. A határozottságom mostanában egész jól alakul, egyre jobban merek önmagam lenni, egyenes háttal vállalni azt ami vagyok, és nem törödni azzal, hogy mit gondolnak erről mások, mert tudom, hogy akivé én lettem, az jó, igényes, tisztességes és tisztán őszinte. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda, hanem nézzen tükörbe. Aki pedig erre sem veszi a fáradtságot, az megérdemli, hogy irígységből kijelentse, nem kedvel. Ettől nem én leszek a boldogtalan.
Ma kora délután a szokásosnál érzékenyebben reagáltam a magányra. Vannak olyan időszakok, mikor a szingli huszonéves jócsaj nem vágyik semmi másra, csak egy vállra, amin fekve elszenderedhet sorozatnézés közben. Nem hangzik olyan nagy kérésnek ugye? A bonyodalom ott kezdődik, hogy ez a lány vidéki értékrenddel evickél a cityben, tehát nem lehet akármilyen ember ennek a vállnak a tulajdonosa. Pedig nem kér ő olyan nehezet: csak annyit, hogy éljen őszintén, tisztességesen, szeretve. Három szó.
Nem keseredtem el, félreértés ne essék, csak szomorú, hogy ez a társadalom beteg, ha nem beteg, akkor csak simán hektikus. Kóros az időhiány. De itt nem erről szomorkodunk. Mivel egy olyan emberré neveltem magam, aki tükörbe néz, és nem nyalogatja a sebeit, hanem jó vastagon bekeni ezüst kolloiddal, beköti, és rekordidő alatt meggyógyítja, ezért úgy döntöttem, most is aktívan tenni fogok a magányom ellen, de nem úgy, ahogy eddig tettem. Tudatosan járok szórakozni, nem túl sokat, legalábbis éjszaka. Rájöttem, hogy az időmilliomosság is egy olyan állapot, amit nehéz hasznossá változtatni, de hiszek benne, hogy nekem sikerülni fog. Just take it easy. Take a long walk, and avoid short cliffs.
