Rengeteg minden lefolyt a Dunán, mióta nem írtam. Sok mindenki elevezett mellőlem és sokan visszajöttek, néhányan becsatlakoztak a túrába, némelyek elsüllyedtek - sokadszorra.
Lényegében a budapesti nyár hozza a magáét: klasszikus külföldi tömeg hétköznap esténként az utcákon, drágul a rosé fröccs, de mindenki azt issza és hála a magasságosnak, nincsenek legyek, sem szúnyogok. Néha azért hiányoznak.
Leginkább arra jöttem rá így augusztus derekán, hogy minden ugyan olyan. Jómagam még mindig a görcskorban, és erről csak én tehetek. Megragadtam egy olyan pontban az életemben, ami eredetileg mellékállásnak indult az egyetem mellé, csak közben túl sokat hoztam ki belőle, és túl kényelmes ahhoz, hogy feladjam, holott tudom, hogy nem ez a dolgom. Rettenetes időhiány van rajtam, annyi mindent szeretnék csinálni, tanulni, látni, tapasztalni, jönni-menni, alkotni és megérteni, de úgy érzem, nincs elég időm arra, hogy mindezeket megtegyem, ezért inkább bele sem kezdek. Ez az egyik oldala az éremnek, mindemellett még lusta is vagyok. Haragszom magamra érte, de összeszedem magam. Mindig összeszedem.
Jaj de melankólikusak vagyunk ma este. A jókedv mostanában nem túl gyakori vendég nálam, és igazából ez is az én hibám. De legalább eddig eljutottam, hogy felfogom, és beismerem magamnak, hogy igen, én vagyok a ludas.
Pár hete eszembe jutott, hogy önbizalomtuningot fogok tartani, de mivel erre sem vettem a fáradságot, ezért ez elmaradt. Úgy döntöttem ide fogok írni egy I am sorozatot, és így nézek tükörbe. So to be continued.
