Annyira, de annyira türelmetlen vagyok magammal! Mostanában elkezdtem megfigyelni magam, és arra jöttem rá, hogy rohanok. Alapvetően egy nagy türemmel megáldott lánynak tartom magam. Idegenekkel, barátokkal az is vagyok. Sőt, mi több, odaadó, sokszor túlságosan is. Nem igazán figyelek arra, hogy a boldogsághoz vezető út a kapcsolatokban az, ha mindkét fél egyformán ad és kap. Sok embertől többet kapok, mint amennyit adok, és vice-versa. Ez az a dolog, amin nem feltétlenül szeretnék változtatni, mert nem feltétlen a sorsban hiszek, de hiszek abban, hogy minden számla kiegyenlítődik a végén.
A türelmeltenségem leginkább magammal kapcsolatban nyilvánul meg, és miközben sietek, hogy a legtöbbet hozzam ki a dolgokból, addig elfelejtem, hogy mi is volt a célom, és rástresszelek az odavezető folyamatra, így egy olyan végeredménnyel szembesülök, amivel nem feltétlen vagyok elégedett. Vegyük például az öltözködést. Úgy érzem, kevés ruhám van, szinte sosem vagyok elégedett azzal, ahogy felöltözök egy-egy alkalomra, vagy akár arra, hogy elmenjek edzeni. Ennek következménye képpen elmegyek, és veszek pár olcsó toppot, vagy épp valami olyat, ami megtetszik, és sokszor hetekig nem veszem fel őket. Ahelyett, hogy mondjuk ezt a pénzt, amit ilyen pótvásárlásokra, vagy fogalmazzunk úgy, hogy sietős shoppingra buli előtt költök, félretenném, és olyan dolgokra költhetném, amire régóta vágyok, de nem veszem meg, mert kifutok a pénzből, mire elhatároznám magam. Ezen csiszolni kell.
A másik, a hétköznapi feladatok alulbecsülése, pedig igen fontosak számomra. Például a mosogatás, vasalás, mosás, takarítás. A legjobban azt szeretem, ha tiszta, rendes lakásra jövök haza, tehát mikor elmegyek valahova, akkor rendet kell itthagynom. Sokszor azonban úgy voltam vele, hogy ráér. Hosszútávon ez annyira depresszív, hogy nem is gondoltam volna.
Edzés. Az elmúlt egy hónapban alig voltam edzeni. Nyaralás, betegség, kifogás, lustaság, nem érek rá. Pedig de. Annyira hálás vagyok, hogy (megint) visszamentem edzeni, és ráeszméltem, mennyivel jobban érzem magam, ha hulla fáradtan eshetek ágyba egy kiadós ugrálás után. Ugyanez vonatkozik a diétámra. Nincs mese, tartani kell, ezzel kilőhetem az elnyomott lelkiismeretfurdalás érzését.
A legfontosabb azonban, ahogy a kapcsolataimat kezelem. Hajlamos vagyok elfelejteni a prioritási sorrendet, amikor kapcsolattartásról van szó. Az utóbbi időben egyre fontosabbnak kezdem tartani a családtagjaimmal, unokatesóimmal való kapcsolattartást, képeslap, szülinapok, évfordulók... Szeretek ezekre emlékezni, csak még nem találtam ki, hogy hogyan emlékeztessem magam. Ezelőtt nagyon rá voltam görcsölve arra, hogy nekem csak kevés barátom van, pedig mennyire szocializálódós ember vagyok, és nagyon sokat unatkoztam. Ebből kifolyólag olyan emberek táraságát próbáltam erőltetni, aki nem feltétlenül vágynak az én társaságomra, így nem érezhettem magam a csapat tagjának, ami szintén frusztrált. Örülök annyak, hogy viszonylag korán rájöttem erre, és most elkezdhetem én megválogatni, hogy kik azok, akiket beengedek az életembe, és kik azok, akik ezt nem érdemlik meg. Thank God! :)
