Ma beköszöntött a szeptember. Túl sokat dolgozom, már magyarul is nagy betűvel akartam írni a hónap nevét. Napos volt a reggel, amikor rekord 8 óra alvás után kinyitottam a szemem, és egy új lakásban tettem mindezt.
Such an end of an era. Felkeltem, egy isteni kávé és zabkása után kiültem a teraszra, ami most fákra és kertre néz, majd összeszedtem magam és visszamentem a visszhangzó lakásba, ahonnan tegnap elköltöztem, és összeszedtem a cuccokat abból az egy szekrényből, amiből elfelejtettem, becsuktam az ablakokat, leszedtem a függönyeimet, szépen összehajtogatva beletettem abba a táskába, amit leszedés közben észrevettem a szekrény tetején, majd kiültem a teraszra egy utolsó cigire. Kiürítettem a hamutartót, megsimogattam az orchideám leveleit, összeszorult a torkom, kivittem a szemetet, összemarkoltam a cuccokat és elhajtottam. El sem hiszem, hogy lehúztam ott 2 és fél évet az életemből.
Nem volt pazarlás, de egy életre megtanultam, hogy nagyon nem mindegy, hol él az ember lánya. Ilyenkor gondolom mindenki újra értékeli a dolgokat egy kicsit.Ennyi idő után sok holmi torlódott fel, és rengeteget ki is dobtam belőle, lelkiismeret furdalás nélkül. Szemrebbenés azért volt.
Most úgy érzem, nagyon jó döntés volt eljönni onnan. Tücsök ciripel. Ennyi a zaj, ami bejön vasárnap este a nyitott terasz ajtaján. Friss illattal itt az ősz. Szerencsére még nem túl hideg.
Itt a nagy szortírozás közepette valahogy elkezdem magam a holmikon keresztül más fényben látni. Mire van szükségem, mit és hogyan csinálhatnék másképp, vagy jobban. A legfontosabb dolog, amit észrevettem, hogy csapnivaló az időbeosztásom, vagy csak spontán megszokásból rohanok. Észre vettem, hogy kapkodva pakoltam ma délelőtt, amikor tényleg nem kellett sietnem sehova. Megszoktam, hogy szorít az idő, és sok dolgot próbálok belesűríteni kevesebb időbe. I have to take a gear back. Tényleg jobban érzem magam, ha precízen, odafigyelve csinálom a dolgokat, nem nézve az időt. Ebben a lakásban még nincs óra, sem tükör. Érdekes élmény.
A másik, hogy ma kipihenten tölthettem el egy szabad napomat, mert tegnap nem volt kedvem a belvároshoz, csak örülni akartam a saját kis helyemnek. Mennyire jól tettem! Oda tudtam figyelni azokra a dolgokra, amik nekem fontosak, mert szakítottam rájuk időt. Isteni volt egy kicsit önzőnek lenni. Buli mindig van, ha akarom.
Várom már, hogy berendezhessem ezt a kis lakást. A baj csak az lehet, hogy itt már tényleg nagyon jól érzem magam egyedül. Itt volt kora este egy koleganőm, akivel beszélgettünk, hogy mit hova kell rakni, és az egyetlen probléma az lehet, hogy kicsi a hűtő. Át sem gondolva azt válaszoltam, hogy egy emberre tökéletes. Ezzel alapvetően nem lenne baj, de az én fejemben már valahogy nem fordul meg, hogy esetleg valamikor ebben a lakásban lesz rajtam kívül valaki, akinek főzhetek, akivel megoszthatom a dolgaimat.
A biciklis képet a falról elhoztam. Húgom szerint a magányom szimbóluma, és ki kellene dobnom. Azt, hogy az ágyam fölé rakjam, egyenesen megtiltotta. Igaza van. Nekem alapvető lett volna. Azt mondják az ember a magányt választja. Én nem vagyok magányos, csak egyedül élek. Nem vagyok boldogtalan, de boldoggá tenne, ha lenne valaki, aki megérdemli, hogy mellette keljek minden reggel.
