Miért van az, hogy mi NŐK nem vagyunk képesek érzelemmentesen cselekedni? A héten megint voltam elég mélyponton ahhoz, hogy vegyem a bátorságot, és pofonvágjam magam. Nem csak egyszer, és nagyon csúnyán.
Eljutottam arra a pontra, hogy lépnem kell, nem kicsit, nagyot. A 2013as évet már nem kazdhetem úgy, hogy még mindig itt vagyok. Ami stepping stone-nak indult, most ragacsként nehezedik a lelkemre, és már nem őszinte a mosolyom. Ezt nem engedhetem meg magamnak, az élet túl rövid ehhez.
Erre ahelyett, hogy arra koncentráltam volna, hogy tegyek a jobbért, visszamentem a gyökerekhez, minden tekintetben ezen a héten. Nem lustaságból, hanem csak azért, mert így éreztem.
Fogtam magam, felültem a Railjetre, ami szépen tette a dolgát, és elrepített anyuékhoz. Ami ott volt, nem részletezem, mert nem bírja a papír, de legalább ilyenkor érzem, hogy ahhoz képest, amilyen mintát otthonról kellett volna hoznom, mennyivel előrébb vagyok.
Majd otthonlétem alatt, egy gyenge pillanatomban volt annyi önbizalmam, hogy miért is ne, felnőtt nő vagyok, szórakozom egy picit, így fogtam magam, és írtam egy üzenetet annak, akinek akkor sem szabad, ha megszűnik a világon az érzelem és az erkölcs. Neki persze beindult a vészcsengő, az első találkozót lemondta, mert megijedt az érzelmeitől, vagy csak egyáltalán attól a gondolattól, hogy újra látni fog. Természetes, hogy nem hagytam annyiban, pedig ott észhez térhettem volna, és okos nőként mégcsak válaszra sem méltatom az ilyet. Ehelyett lebeszéltem a péntek estét. Átmentem, ott voltam, szerettem, de nem szeret vissza. Nem várhattam mást, de belehalok. Gyógyulási idő kiszámíthatatlan.
