Az elmúlt időben sokat gondolkodtam magamról - angolul. Ide már rég látogattam fel, de szorgalmasan irogatom a Truth is beauty and beauty is truth felirattal megáldott rózsaszín keményborítós naplómat. Ami érdekes lehet vele kapcsolatban, az az, hogy két irányból gyűlik benne a szöveg: elölről angolul, a hátuljában pedig leginkább magyarul, de elég sok abban is az angol nyelvű beszúrás, csak egy-két gondolat, de ott nem igazán foglalkozom azzal, hogy milyen nyelven írok, a kifejezőség a lényeg, hogy melyik nyelven tudom jobban elmondani, vagy inkább kiadni magamból a gondolatokat. Nem csapongok ugye? Á, kicsit sem.
Ez a tavasz fénysebességgel száguld át a nyárba, és egyre inkább úgy érzem, időpazarlás amit csinálok. Megígérek magamnak dolgokat, amiket tudom, hogy képes vagyok betartani, de aztán mikor ott vagyok, hogy NE cselekedjek, valamiért mégis megteszem. Össze kell szednem magam, nem kétséges. Tudom, hogy sokat kell még magamról tanulnom, de mostmár tudom, hogy mi az ami engem boldoggá tesz, és azokkal a dolgokkal kell feltöltenem az életem. Elolvastam a pink noteszt elejétől a végéig, és rájöttem, hogy a folyamatos csalódást a férfi nemmel kapcsolatban csak magamnak köszönhetem. Először is azért, mert naivan még mindig várok arra, hogy őszintén eshessek bele a nagy őbe, anélkül, hogy meditálnék azon, hogy mennyire engedem be az életembe, reménykedek benne, hogy egészségesen alakul anélkül, hogy kontrollt gyakorolnék rajta. Hát, ez nem fog összejönni. Másodszor pedig azért, mert túl nyitott vagyok, mindenkinek. Ez a blog egy dolog. Leginkább magamnak írom, és azokkal osztom meg, akik kiérdemelték, hogy olvashassák, mert tudom, hogy nem ítélnek meg a gondolatam miatt, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és így szeretnek.
A Facebook már egy keményebb dió. Oda akárki felmehet, megnézhet, kommentelhet, lájkolhat akármit. Mikor regisztráltam, akkor még úgy gondolkodtam róla, hogy milyen jó, hogy ennyi mindent egyszerűen megoszthatunk a barátainkkal, megnézhetjük, hogy mi történt velük, satöbbi. Most, hogy lassan elérem az 1300 ismerőst, már kevésbé érzem azt, hogy csak erről szólna a dolog. Mostmár átcsapott abba, hogy emberek, akik alig ismernek egy honlapon kreált idővonal alapján ismernek meg, ítélnek meg, anélkül, hogy igazán ismernének, és sok olyan ember van, aki az önkifejezését ezen keresztül teszi, és függővé válik, semmilyen más csatornát nem keres arra, hogy sikerélménye legyen. Múlt héten elhatároztam, hogy nem tartozom közéjük. Eddig sem tartoztam közéjük, csak miután olyan szemmel néztem végig a saját lapomat, mintha másét nézegettem, rájöttem, hogy teljesen olyan az adatlapom, mintha minden mozdulatomat megosztanám ott. Sok ismerősöm, barátom jelöl meg bizonyos eseményeken készített képeken, és eddig én is sokat töltöttem fel, kirándulásokról, bulikról. Mikor megynyitottam a lapomat, láttam, hogy egy "közeli" barát 24 fotóalbumot nézegethet végig az életemről, ha szeretne. Sokkolt. Gyorsan le is töröltem belőle 20at. Csak profilképem volt vagy harminc 2008 óta... ebből is kevesebbet csináltam. Minél többet osztunk meg magunkból, annál kevésbé érdekes az életünk. Ez volt a ma reggel bölcsessége. Miért kérdeznének minket a dolgainkról, ha egyszerűbb megnézni 5 perc alatt az elmúlt 4 évet? A Control how you share gomb okos dolog, sok embernek ajánlanám figyelmébe. Sokat nézegettem a saját képeimet, szeretek emlékezni.
Most betegen fekszem itthon, nyakamba szakadt 2 nap, amikor egyszerűen nincs fizikai erőm ahhoz, hogy mással foglalkozzam, így csak alszom, nézek ki a fejemből, és gondolkozom, tervezek, figyelek, és odafigyelek rá, hogy mik, kik azok, amikre, akikre jobban oda kellene figyelnem. Szóval lesz időm rá, hogy kiválogassam a képeket, amiket előhívatok, és csinálok belőlük albumokat. Kedves 21. század, hű maradok magamhoz, és egy újabb területen ragaszkodom a klasszikushoz: fényképalbumokat fogok csinálni, amiket a gyerekeim akkor is nézegethetnek majd, ha a laptomom azt mondja, arrivederci!
