Sex and the city és mostani elmélkedéseim inspirációjának köszönhetően ma reggel úgy döntöttem, újra kezdem agymenéseim írásba vésését, habár előző ilyen irányba történő kitörésem sem tartott sokáig. Azóta lefolyt pár liter víz a budapesti Dunán, hát még a Halászin. Azóta önálló, dolgozó nő lettem, és azóta is ki-be mászkálok egy eleve halálra ítélt szerelemből. Annak most semmi értelme, hogy doktor Virággal való kapcsolatomat az elejétől kezdve elemezzem, ugyanis tegnap este, mikor átmentem hozzá, és boldog új évet kívánt, hozzátette, hogy most van az 5. (ÖTÖDIK) év az életünkben, hogy megcsókol. Jesszus. Öregszem. 2007,2008,2009,2010,2011... Azóta ugrálunk ki-be ebből a végeláthatatlan katyvaszból, ami kettőnk között van. 2007ben még nagyon nem úgy festett a dolog, sőt, még 2009 tavaszán sem úgy festett a dolog, hogy ez a meccs az én irányításom alatt van, és igencsak reménytelen volt a helyzet. Jobbanmondva nem reménytelen, csak kétségbe esett, legalábbis részemről. Nem vett komolyan. Mire komolyan vett volna, én adtam fel. Ebből az 5 évből volt kb. 10 hónap reményteljes, bolgog kapcsolat, aminek a farvizén evezek mint a megveszekedés még mind a mai napig. Sajna attól félek, hogy azok a napok abban a nagy hajóban mind elmentek, és a hullámok, amiket kavart, lassan elsimulnak. Én őrült meg sokadszorra próbálok vitorlázni az egyre kisebb hullámokon, a Virág még ráadásképp kézzel csapkodja a vizet, hogy hátha... de ezen a hullámon már nem sokáig áll meg a deszka. Hacsak nem jön még egy hajó. . .
