Kezdetnek elég annyi, hogy mivel töltöttem a mai napot. Ágyban fekve vártam meg, hogy a nap már ne süssön be a teraszra, csak épp annyira, hogy a reggeli D vitamin adagomat be tudjam szerezni szokásos módon. Utóbbi időben rászoktam arra, hogy felkelés után egy kis idővel eszem valami apróságot, főzök egy kávét, kiülök a teraszra, lehunyom a szemem a napon, mikor még friss az ősz illata, és átgondolom az aznapi feladataimat, dolgaimat. A mai napra lelki feltöltődést írtam ki az agendára. Azon felül, hogy főztem egy isteni pulykapörköltet és mostam, csak olvastam, gondolkodtam, megoldásokat keresve az élet bizonyos kérdéseire. Leginkább arra, hogy miként lehet támasz nélkül kiegyensúlyozott életet élni, és hiteles felnőttnek lenni. Nem hangzik egy chilles feladatnak, de nem is annyira bonyolult, mint amilyennek tűnik. Miért van erre szükségem? Magam miatt, természetesen. Nem, nincs gyerekem, de van két hugom. Angi múlt vasárnap felköltözött Budapestre. Egyik hétről a másikra. Szerintem várható volt, annak ellenére, hogy mindenki űgy ítélte meg, hogy szerény, csendes kislány, aki szereti az otthon melegét, és anyu szoknyáját el nem hagyná. Sejtettem, hogy csak idő kérdése, hogy ő is megérezze, anyu van, de szoknya nincs. Ezt úgy értem, hogy biológiailag és materiális dolgokat tekintve tökéletes szüleink vannak, azonban érzelmi töltet csak nagyon negatív van a dologban. Angi ezt nem tudja, és nem gondolja, hogy ő emiatt jött volna el otthonról, egyszerüen az ő álma az, hogy egyszer zsoké legyen, és ő legyen a budapesti derbi stárlovasa. És ez így is lesz. A szabadság, függetlenség attól a tehertől, ami eddig a vállán volt-egy világot képes megmozgatni. Ez az, amit mind a hárman annak köszönhetünk, hogy anyu még sosem vállalta a felelősséget azért, hogy minket a világra hozott. Ezekre az összefüggésekre sikerült rájönnöm az elmúlt pár hétben. Így utólag hálás is lehetek azoknak a heteknek, mikor önmagam árnyékaként jövök megyek, pár nélkül, csendben, táraságot nem keresve, mert mikor jön a holtpont, és kitörök belőle, még nagyobb lendületet ad, és rájövök, hogy mit is értékelhetek magamban, és büszke lehetek arra ami vagyok: nő. Egy jó nő. Nem a kinézetet értem ez alatt. Tartás, önmagamba vetett hit, küzdelem, céltudatosság, felelősségvállalás, maximalizmus. Ezek általános jellemzők, csak vannak idők, mikor úgy érzem, ezeknek semmi értelme, mert nem értékeli senki. Persze ez is egy természetes reaikció, huszas éveim elején már másfél éve nem találkoztam olyan férfival, akit érdemesnek tartanék arra, hogy megismerje bennem ezeket a dolgokat. Így nincs visszacsatolás, nincs katarzis, ettől nehéz érezni, hogy ez tényleg bennem van. Mikor majd újra így érzem, visszajövök, és elolvasom ezt a levelet. :) Huh, de piszokul elvont tudok néha lenni. :)