Ma elgondolkodtam az elmúlt egy teljes hetemen, hogy vajon miért is ülök depisen itthon, és miért van az, hogy csak 11000 méteren tudok őszintén mosolyogni, akkor, amikor egy kedves utas, leginkább a pici babák, gyerekek lekötik a figyelmem.
Az elmúlt heteim csak arról szóltak, hogy csapongtam ide-oda, megcsapott a tavasz szele. Belehabarodtam egy kicsit ebbe-abba, de igazán senki nem fogott meg. Sok olyan volt, akivel jókat beszélgettem, de valaki a közelmúltban túl magasra rakta bennem a mércét, és igazából az erre való rádöbbenés az, ami az elmúlt 7 napomat befelhősítette. Nagy sóhaj. Ráébredtem, hogy két választásom van. Vagy találok egy Nála jobbat..pfff....eltart egy ideig. Vagy beletörődök abba, hogy lejjebb kellene adnom-ez az, ami nem megy. Visszamenni hozzá lehetetlen, összetörtem, nem csak a szivét, hanem minden belém vettett hitét, az embert magát, és őt bennem is, ami a legnagyobb baj. Ez így elég értelmetlen, de mind1. Én értem. :) Szóval vagy várok évekig, amíg ezek a sebek beforrnak, és egy napos nyári délután majd talán összefutunk, és bemutat a menyasszonyának, és összetörök lelkileg, vagy túllépek rajta.