Másfél hete, hogy szabin vagyok, és úgy érzem, hogy 2 nap volt az egész. Holnap megyek vissza a nagybetüsbe, és még nagyon nem akarooook. Azért van most egy valaki, aki miatt mégis úgy érzem, érdemes. Zazazúúú, és nem zazableeee. :) Azt a pillanatot, amikor először megláttuk egymást, soha nem fogom elfelejteni. Már sok barátnőmnek mondtam, hogy kitágult a pupillám, mikor megláttam, de ez nem ennyire egyszerű. Kriszta kattanásnak hívja, én nem tudom minek. Mikor meglát az ember valakit, és az az érzése, hogy Istenem, de szép. Nah, és arról nem is beszélve, hogy ez a dolog kölcsönös. De ez a románc sem lenne igazi, ha nem lenne benne valamilyen bökkenő. Nos, ebben egy egész fekvőrendőr van. Még jó, hogy nem szokásom a gyorshajtás. :) folyt köv.
Nah, nem is hajtottam túl gyorsan, ezért rájöttem, hogy ő sem az, akinek előadta magát. A 3. találkozáskor rájöttem, nekem emellett az ember mellett keresnivalóm soha nem lenne. Édes, kedves, aranyos, de valójában csak egy kisfiú, aki eljutott az egyetemig anélkül, hogy az anyukája megnevelte volna.
Ebből a blogból sem érdemel több karaktert. Egy valamit azonban érdemes ideírni: rájöttem, hogy eljutott az érzelmi intelligenciám arra a szintre, hogy nem vagyok komprumisszumképes. Nem áltatom magam azzal, hogy "de annyi jó van benne, és ami nem tetszik, az megváltoztatható". Egyszerüen továbblépek. Csak idő kell.