Helyzetrajz. Ülök a szép kávé színű íróasztalom mögött, és eddig ütöttem a laptopot, dolgoztam. Tegnap éjfélkor landoltam Milánóból, reggel hétkor már a gázt nyomtam az Üllőin, suliba menet. Dietetikusi hivatás órán szép kép rajzolódott ki a fejemben arról, hogy mi a négy éves célom. Hazaértem este 6 magasságában, végre elmosogattam, és leültem dolgozni.

Pár héttel ezelőtt úgy éreztem, madarat lehetne fogatni velem, annyira boldog voltam tőle, hogy minden pillanatban értelmes dolgokkal tölthetem ki életem minden egyes drága percét, és most is tudom, hogy ettől vagyok boldog, de tegnap rámjött az az érzés, ami minden októberben elér, mióta a fellegeket szelem. Monotonitás undorom van. Hiányzik a magánélet.

Már most, hogy ezt tudatosítottam, leírtam, jobban érzem magam. Holnap nem kell annyira korán kelnem, így ki is alszom magam. Jönnek keresztanyumék, leszek velük pár órát, azokkal, akik azóta szeretnek, mióta megszülettem. Lehet, hogy még edzeni is eljutok valamikor a héten, az még az endorfin szintemet is megnöveli. Hétvégén hazamegyek, és észre sem veszem, már a gépen leszek újra. Remélem akkor majd új lendülettel tudom fogadni a kedves utasokat. 

-Bel Ami-

Kérem a Tisztelt Urakat, hogy ne sértődjenek meg, de egy olyan filmet ajánlanék a mélyen tiszelt figyelmükbe, amiben Robert Pattinson játsza a főszerepet. Ennek ellenére szeretném, ha elgondolkodnának a karakteren, attól függetlenül, hogy mi a kapcsolata a pénzzel.

Ma másodszor néztem meg ezt a filmet, és most megértettem. Nem egy felemelő élmény, de megerősít abban, hogy a férfi bármilyennek tűnik is, gyenge és gyáva. Ide sorolhatom az összes olyan délceg, fiatal majmot, akiknek a szemében ragyog az ingtelligencia, de emberből kevesek voltak ahhoz, hogy legyenek annyira férfiak, és tiszteljék meg magukat azzal, hogy nem bántanak meg egy lányt azzal, hogy nem tisztelik magukat eléggé az őszinteséghez. Remélem nem voltam túl ködös. Igen, kicsit felzaklatott a történet, de meg is nyugtatott, hogy a kivételekhez is volt szerencsém. Sajnos eddig egyszer sem a kivételbe lettem szerelmes, ezért vagyok Szingli. És ez így tökéletes.

Az elmúlt pár nap elég csendesen telt. Igazából nem, de én úgy érzem.

Mindig azt hallom és mondom, hogy próbáljunk meg objektíven állni a dolgokhoz. Ha kívülről szemléli magát az ember lánya, teljesen más fényben látja saját magát is. 

Helyzetrajz: A nappali közepén ülök, a laptop egy széken, én törökülésben. A grillzöldség a táljában hűl, a zellerkrémleves szintén. Ma volt egy szabadnapom, mikor nem volt más dolgom, mint reggel elmenni a kozmetikushoz. Ebéd a Stexben (never again!), shopping, egy újabb pár szép cipő (amúgy, aki bőr cipőt gyárt, odáig miért nem bír eljutni, hogy ne ragasszon rá/bele semmit?!), meg egy pár ruha. Karácsonyig kuss. :) Autóm a nevemen, iskola elintézve, és várom a holnapot.

Mostanában nehezen alszom el. Ilyenkor nekiállok automatikusan gondolkodni. Tervezni, álmodozni. És képes vagyok annyira beleélni magam az egészbe, hogy végképp kimegy az álom a szememből.

Tegnap este a magánéletem volt a téma. Egyedül vagyok. Nem vagyok magányos, csak sokszor érzem úgy, hogy jó lenne, ha főzhetnék valakinek. Ha érdekelne valakit, minden nap, hogy hogyan telt a napom. Vagy lenne kivel nyaralni. Vagy filmet nézni.

Aztán eszembe jutott, hogy miről álmodoztam, hogyan terveztem, hogy kinézzek fiatal felnőttként, mikor kislány/tinédzser voltam. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd a saját autómmal járok dolgozni egy olyan helyre, ahol megbecsülnek, kreatív lehetek, fontos vagyok. Főnök. Magassarkúban, kosztümben, laptoppal a hónom alatt futottam a pénz után, boldogan, lehetőleg egy multinak, ahol nemzetközi környezetben dolgoztam. Szingli voltam, jól kerestem, megvolt mindenem, őrült jókat buliztam a menő barátaimmal, akiket szerettem. Szerveztem a bulikat, megtartottam azt ami jó, és elengedtem a rosszat. A rosszmájú pletyka és irigység lepergett. Akkor álom volt.

Most ez a valóság, kicsit kézzel foghatóbban, kosztüm nélkül. :)

A rosszmájúság nem pergett le olyan könnyen, de egyre jobban kezelem a dolgot. Mindenki legyen kedves, menjen haza, pattintson egy üveg bordeaux-it, és nézzen tükörbe. Kemény menet lesz, de kérdezze meg magától, hogy ő hogyan csinálná. Jobban? Akkor álljon neki!

Akkor mindig volt pasim. Anyagi függetlenségről álmodoztam, saját, önálló karrierről, egyetemi diplomával, amiről mindig úgy gondolkodtam, hogy csak azért fontos, hogy elmondhassam, hogy van. Most viszont vagyok annyira szerencsés, hogy azt fogom tanulni, ami érdekel, és nem a papír miatt csinálom.

Az Elle magazin van olyan nagylelkű, hogy minden nap megosztja velünk a Coco Chanel életéről készült dokumentumfilm egy-egy darabját. Minden este libabőrös leszek, hogy mennyire erős volt az a nő. Kiállt a saját céljaiért, szerelmet, családot félretéve harcolt azért, hogy létrehozzon valami olyat, amiben hitt. Ennek tiszteletére és persze, saját izlésemnek hála, megtaláltam azt, amit évek óta kerestem hiába. Az illatomat. A parfümöt, amit évekig hordok majd, és minden nap úgy érzem, hogy bele tudnék fulladni.

Visszatérve: ez csak egy azok közül az apróságok közül, amiket elérek, megtapasztalok, és több leszek velük. Mennyivel többet tudok kihozni magamból, ha ráncba szedem magam! Kedves Lelkiismeretem, ettől a perctől kezdve folytatom azt, amit eddig is csináltam: tanulok, saját magamról, és igyekszem mindig egy kicsivel jobban odafigyelni. És egyre jobban ragyogok, egyszer majdcsak észreveszi valaki. 

Ma beköszöntött a szeptember. Túl sokat dolgozom, már magyarul is nagy betűvel akartam írni a hónap nevét. Napos volt a reggel, amikor rekord 8 óra alvás után kinyitottam a szemem, és egy új lakásban tettem mindezt.

Such an end of an era. Felkeltem, egy isteni kávé és zabkása után kiültem a teraszra, ami most fákra és kertre néz, majd összeszedtem magam és visszamentem a visszhangzó lakásba, ahonnan tegnap elköltöztem, és összeszedtem a cuccokat abból az egy szekrényből, amiből elfelejtettem, becsuktam az ablakokat, leszedtem a függönyeimet, szépen összehajtogatva beletettem abba a táskába, amit leszedés közben észrevettem a szekrény tetején, majd kiültem a teraszra egy utolsó cigire. Kiürítettem a hamutartót, megsimogattam az orchideám leveleit, összeszorult a torkom, kivittem a szemetet, összemarkoltam a cuccokat és elhajtottam. El sem hiszem, hogy lehúztam ott 2 és fél évet az életemből.

Nem volt pazarlás, de egy életre megtanultam, hogy nagyon nem mindegy, hol él az ember lánya. Ilyenkor gondolom mindenki újra értékeli a dolgokat egy kicsit.Ennyi idő után sok holmi torlódott fel, és rengeteget ki is dobtam belőle, lelkiismeret furdalás nélkül. Szemrebbenés azért volt. 

Most úgy érzem, nagyon jó döntés volt eljönni onnan. Tücsök ciripel. Ennyi a zaj, ami bejön vasárnap este a nyitott terasz ajtaján. Friss illattal itt az ősz. Szerencsére még nem túl hideg.

Itt a nagy szortírozás közepette valahogy elkezdem magam a holmikon keresztül más fényben látni. Mire van szükségem, mit és hogyan csinálhatnék másképp, vagy jobban. A legfontosabb dolog, amit észrevettem, hogy csapnivaló az időbeosztásom, vagy csak spontán megszokásból rohanok. Észre vettem, hogy kapkodva pakoltam ma délelőtt, amikor tényleg nem kellett sietnem sehova. Megszoktam, hogy szorít az idő, és sok dolgot próbálok belesűríteni kevesebb időbe. I have to take a gear back. Tényleg jobban érzem magam, ha precízen, odafigyelve csinálom a dolgokat, nem nézve az időt. Ebben a lakásban még nincs óra, sem tükör. Érdekes élmény. 

A másik, hogy ma kipihenten tölthettem el egy szabad napomat, mert tegnap nem volt kedvem a belvároshoz, csak örülni akartam a saját kis helyemnek. Mennyire jól tettem! Oda tudtam figyelni azokra a dolgokra, amik nekem fontosak, mert szakítottam rájuk időt. Isteni volt egy kicsit önzőnek lenni. Buli mindig van, ha akarom.

Várom már, hogy berendezhessem ezt a kis lakást. A baj csak az lehet, hogy itt már tényleg nagyon jól érzem magam egyedül. Itt volt kora este egy koleganőm, akivel beszélgettünk, hogy mit hova kell rakni, és az egyetlen probléma az lehet, hogy kicsi a hűtő. Át sem gondolva azt válaszoltam, hogy egy emberre tökéletes. Ezzel alapvetően nem lenne baj, de az én fejemben már valahogy nem fordul meg, hogy esetleg valamikor ebben a lakásban lesz rajtam kívül valaki, akinek főzhetek, akivel megoszthatom a dolgaimat.

A biciklis képet a falról elhoztam. Húgom szerint a magányom szimbóluma, és ki kellene dobnom. Azt, hogy az ágyam fölé rakjam, egyenesen megtiltotta. Igaza van. Nekem alapvető lett volna. Azt mondják az ember a magányt választja. Én nem vagyok magányos, csak egyedül élek. Nem vagyok boldogtalan, de boldoggá tenne, ha lenne valaki, aki megérdemli, hogy mellette keljek minden reggel.

Hihetetlen, hogy mennyit tudok perdíteni a saját néző és érző pontomon pár nap alatt. A legutóbbi bejegyzésem után kb. még nettó 24 órát éreztem úgy, hogy tanácstalanul állok azzal szemben, hogy a gyermekded álom összeborul. Aztán elkezdtem önmagam lenni, egy-két jó repülés, hétköznapi rutin, rohanás, és máris felhőtlenebb lett a helyzet. Objektíven kell néznem magam, nem csak a saját szememmel, másokéval is. Felemel.

Először is feltettem magamnak a kérdést, hogy nekem mi is lenne most a legfontosabb? Odatenni magam a munkahelyemen, amennyire csak lehet, hogy örömmel támogasson a cég (lehetőleg szabadnapokkal) annak érdekében, hogy egyetemet végzett kis dietetikus lehessen belőlem. Erre mit csinálok? Beleringatom magam egy olyan ködbe, ami kívülről nem is annyira rózsaszín. De tanultam belőle.

Emberünk nem az a kifinomult férfi, akiről úgy gondolkodnék, hogy életem párja. Kedvenc viselete a farmer és a póló, amit ugyan stílusosan old meg, francia lévén, de kérem, én szeretek inget vasalni. Nincs otthon a konyhában. Ő volt az első ember az életemben, aki elé leraktam egy mezei rántottát, és megkérdezte, hogy ezt hogyan kell... Pééeffeff...

El sem tudnám róla képzelni, hogy olyan rajongással szeressen, ahogy az nekem kell ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam mellette. Egyszerűen nem ilyen típus. Ez alapvetően elsöpri a lehetséges távkapcsolat kérdését. Nem vagyok féltékeny soha, tőlem azt csinál, amit akar, ha valaki el tudja venni, akkor vigye. Nem erről van szó, hanem a figyelmességekről, amitől fontosnak érezném magam mellette. Egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy vegye a fáradtságot, leszálljon a Harley-ról és virág legyen az ülés alatt.

Túl sokat várok? Lehet. De tudom, hogy lesz olyan, aki majd értékel és elfogad ilyennek. Cserébe én is vagyok olyan nő, aki ezt elvárhatja. 

Ma már nem is értem, min tudtam annyira pánikolni. Vettem egy nagy levegőt, és megírtam neki, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nem lepődtem meg, mikor az volt a válasza, hogy nem tudja, hogyan gondolkodjon rólunk (szép francia angolosan magyarul kifejezve - ugye), mert már volt rossz tapasztalata távkapcsolatból, de nagyon kedvel, és szeretne velem kontaktot tartani, minimum (!) baráti szinten. Erre én kifejtettem neki egyetlen kedves mondatban, hogy édes kedves aranyos, én nem szeretkezem barátokkal. Két nap kellett neki, hogy erre visszaírjon.

Most hősiesen érdeklődik, hogy hogyan is érzem magam, hogy telnek a napjaim. Szerencsére minden szuper, tele vagyok energiával, érzem az ősz illatát, várom a költözést, az egyetemi beiratkozást és a fontos megbeszéléseket. Azt viszont neki köszönhetem, hogy rájöttem, nem kell mindig tiptop kisasszonynak lenni fodros szoknyában, jól áll nekem a sort saruval, elvégre ez már a 21. század. Az is lehet csinos... Lelkes vagyok, és nem kell hozzá más, csak a tükröm és Kylie Minogue Greatest Hits. 

Magas, jó képű, nem szőke, de szeplős, és kék szemű. Gitározik, szörfözik, mérnök. 35 éves, szingli. Mindene megvan, mégsem elég nagyfiú ahhoz, hogy eldöntse mit akar.

Sóhaj.

Tegnap előtt szálltam le, Barcelonán keresztül jöttem haza Dél-Franciaországból. Mindent igyekeztem félretenni, élvezni a pillanat varázsát, és csak lenni, pihenni, élvezni a férfi társaságot, ami eléggé szórakoztató volt. Mindez gyönyörű volt, tiszta, de nem túl meleg nyári idő, egy jó képességű 2 személyes Vespa, papucs, fagyi - isteni. Addig szépen ment minden, amíg nem kezdtem el gondolkodni. Ha egy nő elkezd gondolkodni, abból ritkán sül ki jó dolog. Általában esténként, mikor azt éreztem, szétrobbanok, annyira fáj, hogy nem mond soha semmit.

Első nap még megejtettem neki egy olyan megjegyzést, hogy bírom, hogy ő inkább tettekkel mutatja ki az érzéseit - nem reagálta le. Saját elmondása szerint soha nem volt az az ember, aki ki tudja fejezni mit érez. Ez a következő estére engem már határozottan bántott. 2 nappal később pedig kifejezetten fájt.

A probléma az, hogy nem nagyon emlékszem, hogy miket is mondtam neki első este kábán, félálomban, becsípve, emocionális viharok közepedte. Azt viszont tudom, hogy a 2. nap már semmit. Tudtam, hogy csak fárasztanám, és nem lett volna jó az időzítés sem. Utána pedig még kevesebbet.

Mióta hazajöttem, nem tudom, hova tegyem a dolgokat. Kivitt a reptérre, és volt egy nyers megjegyzése, amin akkor mosolyogva ráztam a fejem, most viszont úgy érzem, ennél bunkóbb good bye forever-t még nem hallottam.  Sarkon fordultam, és elindultam a repülő felé. Egész egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ennyi e-mail, skype, együtt töltött este után egyszerűen, lazán, kimondatlan érzésekkel kilépjen az életemből, és csak úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi. Nem ilyennek ismertem meg, és ennél többet érdemlek. Nem hagyhatom, soha többé, hogy annyira összetörjenek, mint 2012 tavaszán. És ő most megteheti. A tűzzel játszom.

Ma reggel fél 6-kor csörgött az óra. Tudtam volna még aludni, pláne, hogy nem 40 fok volt itt a 15.en, csak 30. De nem bántam, legalább nem hajnali 3 volt és itt volt a húgom. Úgy terveztük, hogy csak 2 napra jön, de lett belőle 5. Nagyon örülök, hogy itt volt, sokat jelent, ha valaki vár haza, és van kinek főzni.

Kivittem a vasútra, épp elérte a vonatot, és a törpök futottak felé a peronon, mikor hazaért. Mit nem adnék érte. Elmentem, lemosattam pözsit, majd kimentem a reptérre, ahol beugrottam a GATra ahol egy take away cappuccino és egy cukorcsökkentett keksz társaságával lettem gazdagabb. A privát repülés azért még ma is stílusos. Utána behajtottam az imádott munkahelyemre.

Annyira fáradt vagyok, hogy mikor hazaértem, és nekiláttam, hogy elpakoljak, azon gondolkodtam, hogy hova tette Angibangi a fürdőruhámat, majd egy órával később rájöttem, hogy azt terveztem, hogy edzeni megyek, és a szauna cuccok részét képezi.

Annyi minden kavarog a fejemben, de egy dolog a legfontosabb: úgy érzem, ma már tudtam magammal kicsit türelmesebb lenni. Tudatosan nem kapkodtam, nem rohantam, élveztem a napot, a finom kávét, és igyekeztem odafigyelni az emberekre. Nem bizonygatni semmit, csak meghallgatni. Nem szégyellni magam azért, mert még tanulok, és nem tudhatok mindent elsőre, és nem intézhetek el mindent egyedül, vannak dolgok, amire meg kell kérnem kollegákat. Rég volt ennyire hatékony napom. :) 

2013-ban még nem írtam túl sokat. Pedig annyit tudtam volna. Július van, összegezve ez az év annyira jó, hogy azt sem tudom hol kezdjem, ezért inkább csak folytatom. Megadott mindent az ég, hogy jó legyen.

Kineveztek, felvettek. :) Az év eleje viharos volt, de jól sült el. Tanultam emberekről, sokat csalódtam, de ez csak erősebbé tett. Megtanultam, hogy egyetlen egy helyen kell elszámolnom: a saját tükrömben. A körülményekhez képest úgy érzem, hogy jól teljesítek, bár még mindig hajlamos vagyok túl sok dolgot a körülményekre fogni.

Többször elutaztam Hamburgba és Toulouseba, utóbbiról még később lesz szó. Út közben, Milánóban éreztem úgy, hogy nagyon írnék ide. Jövőre már lesz olyan technika a zsebemben, hogy ezt megtehessem. Arra viszont emlékszem, hogy arról akartam írni, hogy utazás alatt mennyit tapasztal az ember lánya, mennyi mindent lát, leginkább saját magát, élesen. Igyekszem.

Tanulok franciául. Nagy lendülettel álltam neki, már egy ideje nem volt rá energiám, de nagyon szeretném folytatni. Nem keresek kifogásokat, de pihenni is kellene valamikor.

Idén még a szülinapom is jó volt. :)

Áprilisban jártam először Toulouse-ban. Delivery meeting, reggel 8.30, felnézek a technical logbookból, és két világító kék szem néz vissza. Bonjour monsieur, Je m'apelle Karolina. :) 

Júniusban másodszor. Teljesen véletlenül megint a két kék szemmel találom szemben magam, egy másik asztalnál. Délután 5-kor már mellettem ült a pilótafülkében. Leszállásnál elkértem tőle a mikrofont, és köszöntöttem a 6 fős személyzetet Toulouse-ban. Úgy tűnik meghatotta, annyira, hogy vasárnap ment haza Budapestről. Pár hét és minden kiderül.

Köszönöm az öreg néni mosolyát, aki a liftben megköszönte az enyémet

Köszönöm, hogy ma sütött a nap

Köszönöm, hogy itt lehetek

Köszönöm, hogy egészséges vagyok

Köszönöm, hogy lehetnek terveim

Köszönöm a barátokat, akik tartják bennem a lelket

Köszönöm a meséket, a tündéreket, és a baráti kezet, aki azt a kezembe adja

Köszönöm a holnapot, a mát, és a tegnapot

Köszönöm a csodás családot, akiktől tanulhatok, és büszkék rám minden nap

Köszönöm a sportot és a kellemes fáradtságot

Köszönöm. :)

Ma reggel olyan energiával keltem,-mosolyogva- amivel nem sikerült már nagyon rég. Lehet, hogy annak köszönhetem, hogy eltölthettem 3 csodás napot egy nagyon jó barát, egy igazi férfi társaságában, aki lehet, hogy nem tökéletes, de törekszik rá. 16 km a természetben, hegyek között, igazi vendégszeretetben feltöltött. Ötletekkel, Föld-energiával, szeretettel és nagy adag izomlázzal. Az is előfordulhat, hogy Wass Albert klasszikus kedvessége annyit tett hozzá ehhez, hogy még jobban tudtam értékelni. Karácsony. 2012-ben igazán be tudtam magamnak tartani azt, amit magammal megbeszéltem az ünnepet illetően. Ugyan belebűnöztem a sajtosba, de anélkül nem is lett volna teljes az ünnep. Ajándék ügyében úgy érzem, még soha nem alkottam ilyen jókat. Paleo édesség a legjobb barátoknak, családnak sok olyan apróság, amit igazán értékelnek, használnak, persze tökéletesen csomagolva. :) A Jézuska nekem nem hozott különösebben érdekes materiális dolgokat, de decemberben volt alkalmam két olyan olyan emberrel újra érdemben időt tölteni, akik igazi értéket adnak hozzá a barátaim köréhez. Hálás vagyok érte. Szilveszter. Visszatérve a családi körből és a kirándulásból, nekiálltam rendet rakni 2012-ben, azért, hogy 2013-at új erővel, abszolút pozitív energiákkal kezdhessem el. Nem volt rossz év ez a 2012., sokat tanultam magamról, emberekről, boldogságról, türelemből. Utóbbiból különösen sokat sikerült fejlődnöm. Ezentúl ahelyett, hogy azon morfondíroznék, hogy mennyire szívesen tanulnék, tapasztalnék, de már elmúlt, meg nem jó, meg amúgy is, messze van... - fogom magam, felhúzok egy csizmát, és megyek, csinálom, lendülettel, higgadtan, megnézem, elolvasom, felfedezem, átérzem, mély levegőt veszek, elmosolyodok, és megyek tovább. 2013 száguldás lesz, a zsigereimben érzem. Boldogan, én vezetek, nincs vita. Ámen.

Miért van az, hogy mi NŐK nem vagyunk képesek érzelemmentesen cselekedni? A héten megint voltam elég mélyponton ahhoz, hogy vegyem a bátorságot, és pofonvágjam magam. Nem csak egyszer, és nagyon csúnyán.

Eljutottam arra a pontra, hogy lépnem kell, nem kicsit, nagyot. A 2013as évet már nem kazdhetem úgy, hogy még mindig itt vagyok. Ami stepping stone-nak indult, most ragacsként nehezedik a lelkemre, és már nem őszinte a mosolyom. Ezt nem engedhetem meg magamnak, az élet túl rövid ehhez.

Erre ahelyett, hogy arra koncentráltam volna, hogy tegyek a jobbért, visszamentem a gyökerekhez, minden tekintetben ezen a héten. Nem lustaságból, hanem csak azért, mert így éreztem.

Fogtam magam, felültem a Railjetre, ami szépen tette a dolgát, és elrepített anyuékhoz. Ami ott volt, nem részletezem, mert nem bírja a papír, de legalább ilyenkor érzem, hogy ahhoz képest, amilyen mintát otthonról kellett volna hoznom, mennyivel előrébb vagyok. 

Majd otthonlétem alatt, egy gyenge pillanatomban volt annyi önbizalmam, hogy miért is ne, felnőtt nő vagyok, szórakozom egy picit, így fogtam magam, és írtam egy üzenetet annak, akinek akkor sem szabad, ha megszűnik a világon az érzelem és az erkölcs. Neki persze beindult a vészcsengő, az első találkozót lemondta, mert megijedt az érzelmeitől, vagy csak egyáltalán attól a gondolattól, hogy újra látni fog. Természetes, hogy nem hagytam annyiban, pedig ott észhez térhettem volna, és okos nőként mégcsak válaszra sem méltatom az ilyet. Ehelyett lebeszéltem a péntek estét. Átmentem, ott voltam, szerettem, de nem szeret vissza. Nem várhattam mást, de belehalok. Gyógyulási idő kiszámíthatatlan.

Ma küldem anyunak egy mosolygós mmst a kocsiból. Hazajöttem, megnéztem a képet, és megláttam, hogy rajtam a boarding smile. A szivem nem mosolyog. 

Soha nem voltam agyonszeretgetve, és nem vagyok az a lány, aki ne tenné túl magát akármelyik pasin, vagy kétségbe esne attól, ha valakinek nem tetszik amit csinál. A határozottságom mostanában egész jól alakul, egyre jobban merek önmagam lenni, egyenes háttal vállalni azt ami vagyok, és nem törödni azzal, hogy mit gondolnak erről mások, mert tudom, hogy akivé én lettem, az jó, igényes, tisztességes és tisztán őszinte. Akinek nem tetszik, ne nézzen oda, hanem nézzen tükörbe. Aki pedig erre sem veszi a fáradtságot, az megérdemli, hogy irígységből kijelentse, nem kedvel. Ettől nem én leszek a boldogtalan.

Ma kora délután a szokásosnál érzékenyebben reagáltam a magányra. Vannak olyan időszakok, mikor a szingli huszonéves jócsaj nem vágyik semmi másra, csak egy vállra, amin fekve elszenderedhet sorozatnézés közben. Nem hangzik olyan nagy kérésnek ugye? A bonyodalom ott kezdődik, hogy ez a lány vidéki értékrenddel evickél a cityben, tehát nem lehet akármilyen ember ennek a vállnak a tulajdonosa. Pedig nem kér ő olyan nehezet: csak annyit, hogy éljen őszintén, tisztességesen, szeretve. Három szó. 

Nem keseredtem el, félreértés ne essék, csak szomorú, hogy ez a társadalom beteg, ha nem beteg, akkor csak simán hektikus. Kóros az időhiány. De itt nem erről szomorkodunk. Mivel egy olyan emberré neveltem magam, aki tükörbe néz, és nem nyalogatja a sebeit, hanem jó vastagon bekeni ezüst kolloiddal, beköti, és rekordidő alatt meggyógyítja, ezért úgy döntöttem, most is aktívan tenni fogok a magányom ellen, de nem úgy, ahogy eddig tettem. Tudatosan járok szórakozni, nem túl sokat, legalábbis éjszaka. Rájöttem, hogy az időmilliomosság is egy olyan állapot, amit nehéz hasznossá változtatni, de hiszek benne, hogy nekem sikerülni fog. Just take it easy. Take a long walk, and avoid short cliffs.

Ma reggel már kicsit jobb fizikai állapotban keltem, leszámítva azt, hogy levegőt még mindig csak takarékon tudtam juttatni a tüdőmbe. Ennek több oka lehet, allergia, megfázás, vagy a cigi túlzott fogyasztása. Elmentem a kilenckeri ügyeletre, ahol a doktornőnek nevezett kedves duci néni annyit sem mondott, fapapucs, de biztos, ami biztos, adott 4 darab receptet, azzal az utasítással, hogy váltsam ki, amelyiket gondolom. 

Mindenesetre lelkileg kifejezetten hasznosak azok a napok, amikor fizikailag képtelen vagyok többet tenni, mint feküdni az ágyban és olvasni, teát inni és orrsprét tolni az orromba. Ekkor jönnek az ötletek, átértékelek, felértékelem magam, rájövök, hogy jó dolgom van, tehetnék többet. Mellesleg szerencsém volt végignézni azt is, hogy a szomszéd ház első emeletén tűz volt, és a mindennapi hőseink most is remekeltek: eloltották.

Nem tudom, honnan, de ma reggel egy kiadós ham and eggs után a teraszon eszembe jutott első tiniszerelmem, Adrián. 9 hónapig jártunk, ami az akkori időérzékemnek nagyon is hosszú időnek tetszett. Arra is visszaemlékeztem, hogy ő zuhogó esőben is átjött hozzám, biciklivel, és hozott virágot. Mikor elment egyetemre, tucatszámra írta a leveleket, a szépséges lila levélpapírt nyakig beparfümözve adta postára és a mai napig könnyesre nevetem magam a sorain, mikor véletlenül a kezembe kerülnek az otthoni szobám komódjának legalsó fiókjában fekvő dobozból. 

Ezzel szemben most itt van Prince Charming. Szinte ironikus, hogy milyen fokon hasonlít mint külsőleg, mint jellemvonásaiban a Shrekben megalkotott Szőke hercegre. Gőgös nemes, szőke magas, kedves és bókol, de tenni képtelen azért, hogy vele legyek. Nem az ő hibája, nem rossz lelkű, egyszerüen megszokta, hogy minden az ölébe pottyan, ha szeretné. Adok neki még egy randit, meglátom, hogyan viselkedik, aztán elmondom neki, mi a véleményem a dolgokról. Meglátjuk, mit szól hozzá. Ami elgondolkodtatott a dolgokkal kapcsolatban, az az a törvényszerűség, hogy azt vonzod be, ami vagy. Valószínűleg az a tényállás, hogy nekem is meg van mindenem, de többre vágyom, azonban a túlzott "jódolgomból" kifolyólag lusta lettem tenni a fejlődésért. 

Ma reggel visszatért a szaglásom is: megéreztem az ősz szagát. A szeptemberi reggel illatot, amikor vissza kellett ülni az iskolapadba, beköltözni a koleszba, hogy újra minden reggel a koleszos teát és a parízeres zsemlét a táskámba dobva bemenjek a suliba, a 17-es busszal, Szöszivel ketten, azzal az érzéssel, hogy idén minden más lesz, mindent beleadunk, jók leszünk, a legjobbak. Persze sosem voltunk szorgalmasak, nekem elég volt a négyes is abból, ami nem érdekelt. Idén megcélozom az ötöst, nem csak németből, de pasiból és irodalomból is.

Rengeteg minden lefolyt a Dunán, mióta nem írtam. Sok mindenki elevezett mellőlem és sokan visszajöttek, néhányan becsatlakoztak a túrába, némelyek elsüllyedtek - sokadszorra. 

Lényegében a budapesti nyár hozza a magáét: klasszikus külföldi tömeg hétköznap esténként az utcákon, drágul a rosé fröccs, de mindenki azt issza és hála a magasságosnak, nincsenek legyek, sem szúnyogok. Néha azért hiányoznak.

Leginkább arra jöttem rá így augusztus derekán, hogy minden ugyan olyan. Jómagam még mindig a görcskorban, és erről csak én tehetek. Megragadtam egy olyan pontban az életemben, ami eredetileg mellékállásnak indult az egyetem mellé, csak közben túl sokat hoztam ki belőle, és túl kényelmes ahhoz, hogy feladjam, holott tudom, hogy nem ez a dolgom. Rettenetes időhiány van rajtam, annyi mindent szeretnék csinálni, tanulni, látni, tapasztalni, jönni-menni, alkotni és megérteni, de úgy érzem, nincs elég időm arra, hogy mindezeket megtegyem, ezért inkább bele sem kezdek. Ez az egyik oldala az éremnek, mindemellett még lusta is vagyok. Haragszom magamra érte, de összeszedem magam. Mindig összeszedem.

Jaj de melankólikusak vagyunk ma este. A jókedv mostanában nem túl gyakori vendég nálam, és igazából ez is az én hibám. De legalább eddig eljutottam, hogy felfogom, és beismerem magamnak, hogy igen, én vagyok a ludas.

Pár hete eszembe jutott, hogy önbizalomtuningot fogok tartani, de mivel erre sem vettem a fáradságot, ezért ez elmaradt. Úgy döntöttem ide fogok írni egy I am sorozatot, és így nézek tükörbe. So to be continued.

Annyira, de annyira türelmetlen vagyok magammal! Mostanában elkezdtem megfigyelni magam, és arra jöttem rá, hogy rohanok. Alapvetően egy nagy türemmel megáldott lánynak tartom magam. Idegenekkel, barátokkal az is vagyok. Sőt, mi több, odaadó, sokszor túlságosan is. Nem igazán figyelek arra, hogy a boldogsághoz vezető út a kapcsolatokban az, ha mindkét fél egyformán ad és kap. Sok embertől többet kapok, mint amennyit adok, és vice-versa. Ez az a dolog, amin nem feltétlenül szeretnék változtatni, mert nem feltétlen a sorsban hiszek, de hiszek abban, hogy minden számla kiegyenlítődik a végén. 

A türelmeltenségem leginkább magammal kapcsolatban nyilvánul meg, és miközben sietek, hogy a legtöbbet hozzam ki a dolgokból, addig elfelejtem, hogy mi is volt a célom, és rástresszelek az odavezető folyamatra, így egy olyan végeredménnyel szembesülök, amivel nem feltétlen vagyok elégedett. Vegyük például az öltözködést. Úgy érzem, kevés ruhám van, szinte sosem vagyok elégedett azzal, ahogy felöltözök egy-egy alkalomra, vagy akár arra, hogy elmenjek edzeni. Ennek következménye képpen elmegyek, és veszek pár olcsó toppot, vagy épp valami olyat, ami megtetszik, és sokszor hetekig nem veszem fel őket. Ahelyett, hogy mondjuk ezt a pénzt, amit ilyen pótvásárlásokra, vagy fogalmazzunk úgy, hogy sietős shoppingra buli előtt költök, félretenném, és olyan dolgokra költhetném, amire régóta vágyok, de nem veszem meg, mert kifutok a pénzből, mire elhatároznám magam. Ezen csiszolni kell.

A másik, a hétköznapi feladatok alulbecsülése, pedig igen fontosak számomra. Például a mosogatás, vasalás, mosás, takarítás. A legjobban azt szeretem, ha tiszta, rendes lakásra jövök haza, tehát mikor elmegyek valahova, akkor rendet kell itthagynom. Sokszor azonban úgy voltam vele, hogy ráér. Hosszútávon ez annyira depresszív, hogy nem is gondoltam volna. 

Edzés. Az elmúlt egy hónapban alig voltam edzeni. Nyaralás, betegség, kifogás, lustaság, nem érek rá. Pedig de. Annyira hálás vagyok, hogy (megint) visszamentem edzeni, és ráeszméltem, mennyivel jobban érzem magam, ha hulla fáradtan eshetek ágyba egy kiadós ugrálás után. Ugyanez vonatkozik a diétámra. Nincs mese, tartani kell, ezzel kilőhetem az elnyomott lelkiismeretfurdalás érzését.

A legfontosabb azonban, ahogy a kapcsolataimat kezelem. Hajlamos vagyok elfelejteni a prioritási sorrendet, amikor kapcsolattartásról van szó. Az utóbbi időben egyre fontosabbnak kezdem tartani a családtagjaimmal, unokatesóimmal való kapcsolattartást, képeslap, szülinapok, évfordulók... Szeretek ezekre emlékezni, csak még nem találtam ki, hogy hogyan emlékeztessem magam. Ezelőtt nagyon rá voltam görcsölve arra, hogy nekem csak kevés barátom van, pedig mennyire szocializálódós ember vagyok, és nagyon sokat unatkoztam. Ebből kifolyólag olyan emberek táraságát próbáltam erőltetni, aki nem feltétlenül vágynak az én társaságomra, így nem érezhettem magam a csapat tagjának, ami szintén frusztrált. Örülök annyak, hogy viszonylag korán rájöttem erre, és most elkezdhetem én megválogatni, hogy kik azok, akiket beengedek az életembe, és kik azok, akik ezt nem érdemlik meg. Thank God! :)

Az elmúlt időben sokat gondolkodtam magamról - angolul. Ide már rég látogattam fel, de szorgalmasan irogatom a Truth is beauty and beauty is truth felirattal megáldott rózsaszín keményborítós naplómat. Ami érdekes lehet vele kapcsolatban, az az, hogy két irányból gyűlik benne a szöveg: elölről angolul, a hátuljában pedig leginkább magyarul, de elég sok abban is az angol nyelvű beszúrás, csak egy-két gondolat, de ott nem igazán foglalkozom azzal, hogy milyen nyelven írok, a kifejezőség a lényeg, hogy melyik nyelven tudom jobban elmondani, vagy inkább kiadni magamból a gondolatokat. Nem csapongok ugye? Á, kicsit sem. 

Ez a tavasz fénysebességgel száguld át a nyárba, és egyre inkább úgy érzem, időpazarlás amit csinálok. Megígérek magamnak dolgokat, amiket tudom, hogy képes vagyok betartani, de aztán mikor ott vagyok, hogy NE cselekedjek, valamiért mégis megteszem. Össze kell szednem magam, nem kétséges. Tudom, hogy sokat kell még magamról tanulnom, de mostmár tudom, hogy mi az ami engem boldoggá tesz, és azokkal a dolgokkal kell feltöltenem az életem. Elolvastam a pink noteszt elejétől a végéig, és rájöttem, hogy a folyamatos csalódást a férfi nemmel kapcsolatban csak magamnak köszönhetem. Először is azért, mert naivan még mindig várok arra, hogy őszintén eshessek bele a nagy őbe, anélkül, hogy meditálnék azon, hogy mennyire engedem be az életembe, reménykedek benne, hogy egészségesen alakul anélkül, hogy kontrollt gyakorolnék rajta. Hát, ez nem fog összejönni. Másodszor pedig azért, mert túl nyitott vagyok, mindenkinek. Ez a blog egy dolog. Leginkább magamnak írom, és azokkal osztom meg, akik kiérdemelték, hogy olvashassák, mert tudom, hogy nem ítélnek meg a gondolatam miatt, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és így szeretnek. 

A Facebook már egy keményebb dió. Oda akárki felmehet, megnézhet, kommentelhet, lájkolhat akármit. Mikor regisztráltam, akkor még úgy gondolkodtam róla, hogy milyen jó, hogy ennyi mindent egyszerűen megoszthatunk a barátainkkal, megnézhetjük, hogy mi történt velük, satöbbi. Most, hogy lassan elérem az 1300 ismerőst, már kevésbé érzem azt, hogy csak erről szólna a dolog. Mostmár átcsapott abba, hogy emberek, akik alig ismernek egy honlapon kreált idővonal alapján ismernek meg, ítélnek meg, anélkül, hogy igazán ismernének, és sok olyan ember van, aki az önkifejezését ezen keresztül teszi, és függővé válik, semmilyen más csatornát nem keres arra, hogy sikerélménye legyen. Múlt héten elhatároztam, hogy nem tartozom közéjük. Eddig sem tartoztam közéjük, csak miután olyan szemmel néztem végig a saját lapomat, mintha másét nézegettem, rájöttem, hogy teljesen olyan az adatlapom, mintha minden mozdulatomat megosztanám ott. Sok ismerősöm, barátom jelöl meg bizonyos eseményeken készített képeken, és eddig én is sokat töltöttem fel, kirándulásokról, bulikról. Mikor megynyitottam a lapomat, láttam, hogy egy "közeli" barát 24 fotóalbumot nézegethet végig az életemről, ha szeretne. Sokkolt. Gyorsan le is töröltem belőle 20at. Csak profilképem volt vagy harminc 2008 óta... ebből is kevesebbet csináltam. Minél többet osztunk meg magunkból, annál kevésbé érdekes az életünk. Ez volt a ma reggel bölcsessége. Miért kérdeznének minket a dolgainkról, ha egyszerűbb megnézni 5 perc alatt az elmúlt 4 évet? A Control how you share gomb okos dolog, sok embernek ajánlanám figyelmébe. Sokat nézegettem a saját képeimet, szeretek emlékezni.

Most betegen fekszem itthon, nyakamba szakadt 2 nap, amikor egyszerűen nincs fizikai erőm ahhoz, hogy mással foglalkozzam, így csak alszom, nézek ki a fejemből, és gondolkozom, tervezek, figyelek, és odafigyelek rá, hogy mik, kik azok, amikre, akikre jobban oda kellene figyelnem. Szóval lesz időm rá, hogy kiválogassam a képeket, amiket előhívatok, és csinálok belőlük albumokat. Kedves 21. század, hű maradok magamhoz, és egy újabb területen ragaszkodom a klasszikushoz: fényképalbumokat fogok csinálni, amiket a gyerekeim akkor is nézegethetnek majd, ha a laptomom azt mondja, arrivederci! 

Lehettem én bájos, kedves, aranyos, intelligens és humoros... Hát igen, nem minden sül el úgy, ahogy eltervezzük. Kezdem néha azt gondolni, hogy a mai férfi társadalom tényleg beteg. Vagy csak rossz helyen, rossz időben találkozom olyan fiúkkal, akik egyébként teljesen normálisak, és megdolgoznak azért, hogy egy nőt levegyeknek a lábukról. 

A helyzet a következő: megismerkedtem Prince Charminggal, de sajnos nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan én azt elterveztem. Szokásos történet: pozitív viharzás, madarat lehetett volna velem fogatni, felvillanyozott az az érzés, hogy lesz kire gondolnom. Majd jött a rideg valóság, és az összes körülöttem sürgő pasi megveszett értem - őt kivéve. Nincs még halálra ítélve a dolog, de nagyon kevés a boldogsághoz az, amit jelen pillanatban ő nyújt nekem. Most először jutottam el arra a pontra, hogy nem azt keresem, hogy benne mi a rossz, vagy az ő életében mi lehet az, ami megakadályozza a mi kis kapcsolatunkat, hanem azt vizsgálom, hogy én mit csinálhattam volna jobban annak érdekében, hogy egy ilyen kaliberű férfit meghódítsak. Mindenesetre annyit még hozzátennék a történethez, hogy úgy gondolom, hogy ha ennek a dolognak itt lett volna az ideje, nyomta volna a gombot, de erősen érzem, hogy az ő életében van valami olyan körülmény, ami ellenünk dolgozik. Nem baj, ráérek, de várni nem fogok.

Először is, lehettem volna büszkébb, távolságtartóbb, eljátszhattam volna a hölgyet, akinek már a puszta jelenlétéért is meg kell dolgoznia egy pasinak. Ehelyett elérhető voltam, ha hívott, mentem. Nem hiszem, hogy ezzel hibát követtem volna el, hiszen akkor nem lettem volna önmagam, az pedig nem vezet jóra, holott lehet, hogy jelen esetben egy kis taktika nem ártott volna. A fene egye meg az őszinte szivem, de nem tudok más lenni. Katalin is megmondta, hogy szigorúbb értékrendem van az átlagosnál, és nem gondolom, hogy ezen holmi női taktikákkal és praktikákkal még csiszolni kellene, mert az számomra olcsó lenne és őszintétlen. Ha egyszer jön valaki, aki megszeret, az így szeressen meg, ahogy vagyok, és ne azért keltsem fel az érdeklődését, mert számítóan csak harmadszorra veszem fel neki a telefont, vagy csak kettő nap múlva válaszolok az smsére. És most jön a paradoxon, ami széppé teszi az egész történetet. Vagyok olyan erős, hogy időt adjak a Prince-nek: a holnapi találkozót én fogom véletlenül elmulasztani, kezdjen vele amit akar. Megvan a magam élete, programja, most elérte nálam azt a pontot, hogy innentől kezdve meg kell dolgoznia a társaságomért. Nem hinném, hogy meg fogja próbálni, de ha esetleg megteszi, annak örülni fogok. Ha nem, élem tovább az életem, és nem leszek szomorú miatta, mert ebből is tanultam, és erősebb mosollyal nézek majd a következő herceg szemébe.

Van egy olyan mondás, miszerint önmagunkat megismerni a legnagyobb kaland. Ezt mindig elcsépelt, de igaz dolognak tartottam, de mostanában kezdek rájönni, valójában mit is értenek alatta az emberek.

Egy részről mostanság sokat foglalkozom magammal olyan tekintetben, hogy kezdem egyre tudatosabban tervezni az életemet, a legalapabb szinten is, főzés, mosás, bevásárlás, pénzügyek. Korábban nem gondolkodtam olyan dolgokon, hogy hogyan lehet hatékonyan kezelni a pénzem, ami volt, mindig elköltöttem, amit megengedhettem magamnak, megvettem. Most eljutottam a saját magammal szembeni igényemnek arra a szintjére, hogy olyan dolgokra kezdtem el vágyni, amire igenis gyűjtenem kell.

Aztán ott van a szórakozás, szabadidő értelmes dolgokkal való kitöltése. Mindig sokféle dologgal foglalkoztam, de ezeket általában egy-két napra, sportolás tekintetében heti szinten tervezgettem, most viszont már szeretném megszervezni hosszabb távon, mik azok a dolgok, amik engem tényleg szórakoztatnak, és nem környezeti elvárásra cselekszem. Nem mintha eddig így tettem volna, sokmindent szerveztem, de ezek nagy része olyan társas szórakozás volt, amik mások szórakoztatására is irányultak. Mostmár szeretnék érdemben foglalkozni a főzéssel, és a tanulást is jó dolognak tartom, ami nem feltétlenül szórakoztató, de a megszerzett információ igen boldoggá tud tenni hosszutávon, hogy értünk valamihez. Szeretnék tájékozottabb lenni sok dologban, történelemben, zenében, filmekben,... csak türelem kellene hozzá, és venni a fáradtságot az utánajárásnak. El ne felejtsem, egyre többször gondolok mostanában arra, hogy fejlesztenem kellene az arra vonatkozó tudásomat, hogy mi illik, és mi nem illik. Etikát akarok tanulniiiii!

A legnagyobb falat azonban az, hogy talán egy olyan fiút hozott mellém a sors, akire gondolatban mindig is számítottam. Csak ebben az a bökkenő, hogy eddig nem gondolkodtam el azon, hogy mi lenne ha találkoznék Vele, hogyan kellene viselkednem, gondolkodnom a dologgal kapcsolatban. Most, hogy itt van, illedelmes, kivár(at), meg akar ismerni, én tele vagyok félelemmel és türelmetlenséggel. Másokkal kapcsolatban mindig olyan okos tudok lenni, tudom, hogy mit, mikor hogyan, de most, hogy nekem kellene úgy viselkednem, ahogy az elvárható, és szeretnék visszafogottan, "normálisan" csábítani, most én érzem magam egy kicsikét tanácstalannak. Idővel minden kiderül, mindenesetre a tudat, hogy holnap is találkozunk, boldogsággal tölt el. El vagyok szokva az efféle találkozóktól. Rengeteget randiztam az elmúlt két évben, de valahogy egyik sem volt ilyen. Azoknál vagy úgy éreztem, hogy ez a srác simán meglehetne, de nem kell, és szépen ültettem a dolgot, vagy reménykedtem, hogy valami lehet belőle, de aztán rövid idő alatt kiderült, hogy nincs az, ami kellene, és csak pár randi után ültettem a dolgot. Mindig tudtam, hogy véges a dolog. Most viszont történik, amire vártam, és itt ügyesnek, okosnak, kifinomultnak, nőiesnek, visszafogottnak, bájosnak kell lennem. Tehát csak önmagamnak. Thihihiii....

Megint eljött az a pont, hogy ha megkérdezik, mi újság, rávághatom hezitálás nélkül, hogy reggelig tudnék mesélni. :) Talán akkor kezdem az elején. Voltam grafológusnál, ami egy nagyon, nagyon jó döntés volt, már most sokat köszönhetek a dolognak. Először is mondott nagyon sok olyan dolgot, ami azóta is gyakran cseng a fülemben, mindemellett mondott olyanokat is, amiket a gyakorlatban is nagyon jól lehet hasznosítani. Már majdnem 2 éve, hogy vége a lámúrnak Kornéllal, és most eljutottam arra a pontra, hogy nemcsak túl vagyok rajta minden tekintetben, de úgy érzem, hogy már nekem ő kevés lenne. Hála a jó égnek! Kati, a grafológus adta meg a módszert, hogy hogyan tudunk feldolgozni kimondatlan érzéseket, és elképesztő, mennyire működik.

A második dolog, amit nagyon fontosnak tartok, hogy megmondta: nekem rendszerre van szükségem ahhoz, hogy hatékonyan tudjak működni az életben. Erre (jön a vonzás törvénye: mindent, amire feltétlen szükségünk van, akaratlanul is bevonzunk, tapasztalat) kezembe került a Boldogságterv című könyv, amit szivem szerint kötelező olvasmánynak jelöltetnék. Használható, kézzel fogható módszereket írt le arra vonatkozóan, hogy hogyan érhetjük el a saját boldogságunk tetőfokát. Hihetetlen, hogy mennyire működik.

Mióta ez a két dolog megesett velem, azóta úgy érzem, ha 100 órából állna egy nap, és csak 5öt kellene aludnunk, az is kevés lenne, annyi mindent szeretnék csinálni. Viharzás van, rengeteg villám, pozitív töltéssel. Valószinű, hogy ez az életérzés eléggé sugárzik rólam, ugyanis fordult a kocka. Sokat csörög a telefonom, mindig van valaki, akit fel kellene hívni, vagy találkozni kellene. Persze most sokat dolgozom, és ez elég nehezen kivitelezhető. Mindenesetre igyekszem. Grafológus után megcsináltattam a körmeimet, elmentem szoliba, és azóta is töretlenül ügyelek rá, hogy tényleg a maximumot hozzam ki az adott alapanyagból, ami a testemet képezi. :) Jaj, micsoda kifejezésmódjaim vannak ma este.

19-én reggel 5-kor fellszálltunk Barcelona felé, ahonnan tovább-buszoztunk Andorrába. Csodás volt. Mióta onnan hazajöttünk, azóta kicsattanok a boldogságtól. Bizonyára közrejátszik ebben az is, hogy megismerkedtem valakivel, akivel azóta is napi kapcsolatban vagyok, és még mindig úgy gondolom, hogy ez a fiú különleges. Kedves, előzékeny, illedelmes, humoros, sármos és persze jóképű is. Nem akarom elkiabálni, de nagyon örülnék neki, ha jobban megismerhetném. Meglátjuk hogyan alakul. Ez a tavasz rengeteg jó dolgot hozott eddig. Talán az lesz a titka annak, hogy Vele közelebbről is megismerkedjek, hogy most van időm átgondolni a dolgokat, mielőtt cselekednék, és nem azért, mert ráérek, hanem azért, mert hagyok magamnak időt rá. Nem görcsölök azon, hogy mi lesz, ha elrontom, nem komplikálok, nem taktikázok, teszem, ami jól esik, ésszel. Mostmár tudom, vagyok annyira erős, hogy akkor sem sérülök, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Mindemellett még tudom, hogy nagyon sok dolgom van magam megismerésével kapcsolatban. 2012 Plan For World Domination. Izgatottan várom, hogy mi fog kisülni abból, hogy meghatározom, kimondom, leírom, hogy nekem mi tetszik, vagy mi nem, és nem teszek kivételt. Nem éri meg. Ha valamit nem úgy csinálunk, ahogyan azt helyesnek gondoljuk, vagy elterveztük, akkor azzal együtt jár a lelkiismeretfurdalás is, ami nem egy jó érzés, szóval úgy döntöttem, megelőzöm a boldogtalanságot, és így leszek boldogabb. :)

Ezt a szót életemben akkor olvastam először, mikor Gilly írt nekem, hogy mit is kell tudni a családról, aminek a részese lehetek, ha nekem is tetszik. Tetszett, és azóta ez a szó a kedvenc angol szavaim egyike. Szerintem nagyon jól hangzik. És most még rám is igaz.

Az elmúlt pár hétben nagyon sok minden történt. Egyik nap arra szálltunk le Londonból, hogy a lépcsős fiú első közlendője az volt: ma még nem szállt fel Malév gép. Elég vegyes gondolataim vannak a dologgal kapcsolatban. Egy részről megrázó, hogy ez történt, elgondolkodtatott azon, hogy hogyan érezném magam, ha egyszer csak közölnék, nincs többé rózsaszín repülő. A vérem megfagyna. Egy darabja letörne a szivemnek, az biztos. Nem is akarom elképzelni, milyen érzés lenne azt látni, hogy elviszik a gépeinket, azokat a szép nagy madarakat, amit úgy szeretek. Másrészről viszont felpezsdítette a mindennapokat: nap mint nap jönnek a hírek az egymással vetekedő légitársaságokról, ki, hol, hogyan óhajt repülni ezentúl. Harc lesz, és nyerni fogunk. 

Beindult az élet más területen is: irodában dolgoztam 3 napot, és még 2t fogok is. Nagyon tetszik, tudtam, hogy fog. Annak ellenére, hogy nem járatra megyek, így is repül az idő. Juli egy tündér, és nagyon élvezem, hogy lehetnek önálló gondolataim, saját magam módján oldhatok meg feladatokat. Tanultam sokmindent ezalatt a pár nap alatt, nagy a jövés-menés a recepción. 

Farsang: végül cicalány vagy valami olyasmi lett belőlem idén, olyan érzésem volt, hogy nem akarom túlzásba vinni a készülődést, elvégre nem kell minden évben valami extra emlékezetesnek öltözni. 

Mostanában az átlagos randik száma heti 2. Mostanában... na jó, az elmúlt 2 hétről beszélünk. Az az igazság, hogy ez nagyon jó arány lenne, ha nem olyanokkal találkoznék, akikkel egyszer már befuccsolt a mutatvány, nem mintha nagyon erőltettük volna a dolgot, de már régebbóta ismert fiúkkal találkozgattam, akikről tudtam, hogy úgy sem repkednek a lepkék. Arra jöttem rá, hogy régebben mindig volt pasim, és nem érdekelt, hogy nem Mr. Tökéletessel jöttem össze, ott volt, jártunk, akkor is belementem, ha már eleve tudtam, ez nem lesz hosszú életű, adtam neki egy esélyt. Most ezzel szemben megismerkedek valakivel, és kb 1 órán belül rájövök, hogy mi az ami nem stimmel a fiúval kapcsolatban, és ebből következik az, hogy meg sem próbálok bármi nemű kapcsolatot kialakítani, mert tudom, hogy csak egymás idejét pazarolnánk. Néha kezdem úgy gondolni, hogy tűt keresek a szénakazalban. Magam is elképedek rajta, milyen elvárásaim vannak. De miért ne lennének? Én veszem a fáradtságot, hogy foglalkozzak magammal, mind a kinézetemet illetően, mind a lelki dolgaimmal kapcsolatosan, ezért úgy érzem, joggal várom, hogy találkozzak egy olyan emberrel, akit beengednék az életembe, és meg is dolgozik azért, hogy a része legyen. (A régimódi fejemet.) Addig pedig jól érzem magam az esélyesekkel. :)

I do not think so.

Megint hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Mikor a MTA előtt beszálltam a taxiba, éreztem, hogy most ezt nem kellene. Láttam Niki szemében, hogy nagyon nem. De megint azt helyeztem előtérbe, hogy a Tomi vár, számít rám, pedig megint csak kihasznált. Fel akart vágni azzal, hogy ismer. Ekkora csalódás rég nem ért. Félő volt, Imivel is beszéltük, hogy Tomi csak akkor hív, a szüksége van ránk. (erre a Dani közölte, hogy múlt időben voltam a pultnál, komolyan, ritka a nála egyszerűbb, primitívebb, ostobább paraszt) Ma este végképp beigazolódott. Pedíg én hittem - úgy bíztam - abban, hogy nem így lesz. A halláskárosodást csak kialszom, de úgy sípol, hogy nem tudok tőle aludni.

Play? never again. With Tomi? Would I ever again? I do not think so.

Am I a fashion girl? Ma reggel igyekeztem időben kelni, mert még annyi, de annyi tanulnivalóm volt, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Szóval felkeltem 7kor, legalább 8ig reggeliztem, szokásos kaliforniai parrikás rántotta, teával, utána kávé, süti, mosogatás, majd 1 azaz EGY teljes órát töltöttem a könyv felett. Ez teljesítmény. De tényleg. Ahhoz képest mindenképp, amit az elmúlt időben tanulás címén itthon töltöttem. Nem baj, ma délután 2kor lemegy az utolsó mumus a lefolyón, vagy így, vagy úgy, de végre visszatérhetek ahhoz az élethez, amit a VIZSGAIDŐSZAK előtt folytattam. Paleo kaják főzése, minden reggel bűntudat nélkül méreckedés, persze csak a statisztika miatt. :) Konditerem minden áldott nap. Nyárra szép karok kellenek.

Bejegyzés címe: Chic. Ma reggel az egyik barátnőm megosztott egy videót arról, hogy hogyan viselkednek a divatcicák. Én a legkevésbé sem tartom magam annak, de nézve ezt a videót, elgondolkodtam. Alig van ruhám, kiegészítőm meg pláne nincs, csak abszolút a minimum. Mégis: mániákus szinten ügyelek arra, hogy mit eszem. Imádom a Costa/Starbucks és hasonló kávékat. Nem, nem az íze miatt, 3 deci langyos tejet itthon is ihatok. De valahol megéri azt az ezrest csak az az érzés, hogy igen, én most egy costa take away skiny latte papírpohárral a kezemben futkározok egy bevásárlóközpontban. :) Mindemellett még prűd is vagyok. Nem félek hangoztatni, mennyire imádom az angol kultúrát. A londoni divatról ne is beszéljünk. Nem, nem Campden townra gondolok, hanem a londoni topclass stílre. A legdivatosabb cigit szívom on Earth. Igyekszem odafigyelni rá, hogy válsztékosan fejezzem ki magam. Szoknyás, magassarkús, a lehető legstílusosabb munkám van, és még soha nem indultam el úgy repülni, hogy legyen valami szabálytalan a sminkemben, hajamban, ruhámon. Imádok sminkelni, de a természetes vonalat követve. Szerintem érzem én a divatot, csak még nem volt időm vele foglalkozni. De talán türelmem sincs. Vannak barátnőim, akik hobbi szinten járják a boltokat, órákat meditálnak körömlakk árnyalatokon, márkák után vadásznak naphosszat a turikban, mert amúgy is, mostanában olyan menő lett turiba járni, hogy még a Glamour is megírta. :) Ezzel szemben én csak simán a leghamvasabb sötétszőkét festem a hajamra, van vagy 40 darab körömlakkom, de csak azok a szinek, amik kellenek. Piros, meg rózsaszín, és nem nagyon hat meg, hogy milyen árnyalat. Sminkelni imádok, de csak magát a folyamatot. Nem tudnék órákat eltölteni egy drogériában. Szükségem van alapozóra: bemegyek, MAC., megveszem. 5 perc. Nem telik napokba, míg elolvasom a véleményeket a divatblogokon hogy most melyiket is lenne a legjobb megvenni. Nem vagyok egy csajos lány, csak vérig nőies. Jah, hogy mi leszek idén farsangkor? Bonnie. Már csak egy Clide kell. :)

Nem hinném. Rég néztem már bele a ciber naplómba, meg úgy általában akármilyen naplómba, pedig kellene. Ezekben beszélek magamhoz úgy, hogy látom, szinte visszaolvasva hallom, amiket gondolok. Lehet, hogy ez furán hangzik, de aki írt már naplót, vagy hasonlót, talán tudja mire gondolok. Ma is eljutottam arra a megállapításra, hogy nekem erre szükségem van. De minek is? Jah, talán azért, mert az ember társas lény, és lehet, hogy így 2 év egydülléthez közeledve kezdek becsavarodni. Nem tudom. :)

Elképesztőnek találom így visszaolvasva, mennyire bele tudok habarodni egy ilyen magas szőkébe. Nem azok alapján gondolom most hideg fejjel ezt, amiket ide írtam, hanem az alapján, amiket ma visszaolvastam az angolul íródó-félben hagyott notebookomban. Hát igen, néha vicces ráknak lenni. 

Az év rémisztő ürességgel kezdődött idén. Ennek ellenére a szilveszter klasszisokkal jobban alakult, mint tavaj. Idé hallgattam az eszemre, és Pesten maradtam. Hosszú idők óta ezutóbbi volt a legjobb ünnepi szezonom, annak ellenére, hogy ajándékban nem volt gazdag. Anyám mosolya mennyivel többet tud érni... még ha nem is annyira őszinte, de legalább ott van.

Szóval mi is ez a cím? Igen, megint depiztem vagy egy hetet, meg ma reggel is rajtam volt egy kicsit. Ingerszegény ez a vizsgidőszak, mert tudom, hogy tanulni lusta vagyok, de azért itthon maradok, mert ugyebár kellene, de valahogy mégsem haladok a megfelelő ütemben. El sem tudom mondani, mennyire várom a holnapi vállalati alapok vizsgát, akármi legyen a kimenetele. Bár úgy érzem jó vagyok a témában, nem hinném, hogy érdemi tudás állna mögötte. Ha fel kellene sorolnom valami módon a járulékfajtákat, inkább azt mondanám, lőjetek agyon, de nem tudom. Abban reménykedem, hogy ez holnapra megváltozik.

De térjünk vissza a környezet ingerszegénységére. Január elején számvitelt olvasgatva rájöttem, hogy nem kell azon görcsölni, hogy mi lesz ma, meg miért nem történik már valami, úgy is lesz egy jobb holnap. Ezt a folytonosság elveként szoktam magamban emlegetni. Eddig minden egyes áldott buliba, rendezvényre úgy indultam el, hogy ma lehet, hogy megtalálom azt, akit keresek, így mindig a görcsös tökéletességre törekvők táborát erősítettem, így ha véletlenül szemét módon becsíptem (irgalmatlanul berúgtam), és önfeledten ráztam a seggem, és botrányul viselkedtem, akkor másnap mindig volt bűntudatom, hogy lehet, hogy most az inappropriate viselkedésemmel valamit kihagytam, valaki elkerülte a figyelmem. Rájöttem, hogy mindez ba..erm..darság. :) Lesz még annyi buli, és so many fish in the see. Nem lehetek mindig tökéletes, még én ... sem. :) Minden nap után jön egy másik, minden hét után lesz egy következő, és attól, hogy esetleg kihagyok egy bulit, nem hagyok ki semmit, amit ne lehetne bepótolni, és nem kell mindenhol úgy megjelenni, mint egy dáma, csak legyek én én, és attól érezzem jól magam, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel jó együtt lenni, és ne attól a tudattól, hogy ha valaki rámnéz, azt gondolja, jól nézek ki. Ahogy szoktam mondani másoknak: sz#rd már le, hogy ki mit gondol. Mennyit mondtam én ezt, és mindig én voltam az, aki csak azzal foglalkozott, hogy ki mit gondol. Persze ezt sosem hangoztattam, ez csak egy érzés volt. Fusztráció. Néha olyan erős, hogy OMG. Durva volt észrevenni. Ez a felismerés szorította a gyomrom egész múlt héten, totál antiszoc hangulatban tartva, így tanulni meg pláne nem volt kedvem. Mostmár kezdek mindent másképp látni, észrevenni olyan dolgokat, amit eddig nem. Erről jut eszembe: megpróbáltam leszokni a cigiről. :) Thihi. Ott azért annyira még nem tartunk. Imádom azt a kaparó füstöt, az életérzést, amit ad. Annyi, hogy már csak itthon cigizek, máshol nem. Szeretem a teraszt.

All in all: I don't.

Mosolyogva keltem reggel. Nem voltam ezzel egyedül. De ne rohanjunk ennyire előre. Rájöttem valamire: mikor a vikinggel találkoznék, nem szabad becsavarnom a hajam. Mindig akkor üt be a krach, amikor csavaróval a fejemen veszem fel a telefont. :) 

Tegnap egész nap lázasan készültem arra, hogy a lehető legtökéletesebben nézzek ki az esti buliban, ami jelen esetben egy fürdőben került megrendezésre. Persze hiába az egész, 10 perc a vízben, sminkem sehol(jobbanmondva az arcomon folyik lefelé), hajam tiszta víz. Mindez lényegtelen lett volna, ha nem úszkál mellettem a norvég szöszi, akivel "teljesen véletlen" összefutottunk az utcán.

Tegnap reggel kezdődött: éreztem újra a rossz érzést a mellkasomban: valami nem stimmel. Valami nem fog összejönni. Mint mindig, most is igyekeztem elkergetni. Nekiálltam hajat festeni: lányok, soha, de soha ne vegyetek AVONos hajfestéket, ha szőkék vagytok, és nem szeretnétek sárga hajat. :) Tehát ezután lezuhanyoztam, bepattantam az autóba, elmentem Ágóért, majd kivittük Angikámat a Keletibe, akinek a héten sikerült leesnie a lóról, és nagyon megrántotta a derekát. Félő volt, hogy a gerincének megint baja lett, nagyon megijedtem.

Aztán elmentünk Ágóval a fodrászkellékeshez, könyörögvén, hogy segítsenek, elrontottam a hajam. Persze közölték, hogy nem szabad festenem legalább egy hétig. Kezembe nyomtak egy hamvasító balzsamot, potom egy ezresért, persze egyszer használatos cucc. Csodás. Befestettük Gotti haját is, neki legalább jól sikerült. Bennem volt az érzés még mindig: megint közbejön valami, és nem fogunk találkozni. Közben befutott Zsozsi, pakolással az arcomon mondtam neki is a tényállást, és mondta, hogy nem szabad így gondolkodnom, készülődjek csak, hívni fog.

Hívott is, ahogy megbeszéltük, és mondta, hogy ő most megy edzeni, de utána hív, hogy igyunk valamit. Csavarókkal a hajamban kaptam ajándékba 2.5 órát. Ezzel csak az a probléma, hogy nem tudom eldönteni, melyik a jobb, hogy a konditerem előrébb való, hiszen ez arról árulkodik, hogy van egy élete, amibe még nem engedett be, de szivesen megismerne, csak még nem a kondizás helyett, hanem után. Vagy most azon kellene hisztiznem, ahogy a lányok tanácsolják, hogy ugyanmár, nehogy a kondi legyen az előrébbvaló, ne is keresd. Az első verzió arról árulkodik, hogy erős személyiség, és van a dolgoknak prioritási sorrendje, de könyörgöm: edzeni akármikor lehet! Tehát végülis tegnap este 23.07kor lenémítottam a telefonom, és bedobtam a táskámba, ne is lássam. Ezt persze Zsó tanácsára tettem, amiért nagyon hálás vagyok, nem lett volna jó érzés felvenni a telefont, és meghallgatni, hogy mennyire fáradt. Már bukott volt a mutatvány. 23.09kor hívott.

Akkor már Zsóval forraltboroztunk a Verandában, majd nála, aztán Instant, majd Moulin Rouge, ahol majdnem kiraboltak, a földről vettem fel a pénztárcámat, majd Stex billiárd. Biztos jól lehettem felöltözve, mert a hely egyik feléből a másikba odajött az asztalunkhoz a Vastag Csabi, hogy kérjen tőlünk tüzet. Hát, lehet, hogy levert volna hat víz, meg kiurott volna a szivem, ha nem viselkednek úgy előtte, mint akik a legnagyobb feltűnést próbálják kelteni: hajnali 3kor egy full üres helyen. Nekem ez nagyon erőltetett volt. Szóval kapott tüzet, meg egy félmosolyt, szembenézés nélkül, majd megjött a taxink, és mire kijött a mosdóból, (ahova feltűnően sokat mászkált) addigra készülődtünk, és egy hangos Sziasztokkal a személyzet felé távoztunk, kinn pedig már várt a világ legőrültebb taxisofőrje. Borzalmasan félelmetesen hajt. 4000 húzza a harmadikat a macskakövön. Akárhogyis, Zsozsival tegnap este is sikerült alkotnunk, ha nem is egy nagy bulit, de valami MÁSt. Jó volt billiárdozni. :)