Long time no see, friend. Rég nem írtam ide. Voltak olyan hetek, amikor azért nem írtam, mert boldogság töltött el, és nem volt min értekezni. Aztán voltak olyan hetek, amikor akkora kupi volt a fejemben, hogy kiírtam egy word-be, és kitöröltem.
Az elmúlt pár hónap nagyon nagy kilengéseket mutatott bennem érzelmileg. Némiképp elkesertő volt visszaolvasni a márciusi írásomat, és szembesülni azzal, hogy a gondok nem oldódnak meg idővel, ahogyan én azt vártam. Mertem várni.
A jógaoktatásom jégen ül, és ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, igazából csak én vagyok az, aki miatt ez így van. Tudom magamban, hogy az oktatás nagyon inspirálna, és szeretném csinálni, de valahogy nem érzem magamban a késztetést, hogy megtegyem. Mint sokminden mással kapcsolatban is. Most hogy gyakorlatilag én osztom be az időmet, azt tehetem, amihez kedvem és energiám van, bevallom, mégis megbénultam.
Kicsit olyan, mintha ülnék itt a laptoppal az ölemben, heteken át, hónapokon át, és néznék egy naptárat, amiben pörögnek a napok, én pedig egykedvűen bámulnám azt a naptárat, ugyanazzal a szorító érzéssel a mellkasomban, hogy pazarlom az időt, mégsem nyújtom ki a kezem, hogy elkapjak egy papírlapot, megállítsam a naptár pörgését és elkezdjem beleírni magam az agenda lapjaira, olyan tettekkel, listákkal, amik felemelnének saját magam előtt, és visszatérne az önbecsülésem.
Persze ez költői túlzás volt egy részről, de aki ismer, az tudja, hogy annak a naptárnak a lapjain rengeteg dolognak kellene szerepelnie, ahhoz, hogy elégedett legyek magammal. Idő közben elkészült a saját honlapom, ami ugyan még nem publikus, de küszöbön van a napja, hogy elárassza a netes csatornákat az a hírfolyam, amiből érdemben tanulhatnak az emberek. Ha már egy embert meg tudok óvni attól, hogy kuruzslás áldozata legyen, és meggyógyul azáltal, hogy az én billentyűzetem karaktereit olvasva jön rá, hogy semmi haszna nincs a 'kúrájának', már boldogabb leszek, ő pedig egészségesebb.
A szorító érzés a mellkasomban. Hát igen, Zolitól elvonatoztatva, vagy sem, igazából részben annak köszönhetem, hogy rá kellett jönnöm, hogy nem egyszerű az új élethelyzet feldolgozása, és csak a mesében van olyan, hogy valaki elhagyja a karrierjét egy megszokott terepen, és azonnal érvényesül egy másik, még ki nem taposott úton. Ez azt jelenti, hogy az önbecsülésem egy részét is újra kell építenem, és ez piszok nehéz feladat.
Ha Zolitól nem vonatkoztatunk el, egy részről hálás lehetek neki, mert az, hogy hátteret biztosít nekem itt, az alkotói válságom kiforrása közepette, nagyon becsülendő dolog. Mindemellett gondoskodik arról is, hogy az önbizalmam véletleül se szárnyaljon attól, hogy kimutatja az érzéseit. Biztosra megy, hogy ami önbizalmam van, az attól legyen, hogy én megdolgoztam érte. Just for the record: ez az a része, amiért tényleg hálás lehetek, ha az erős, határozott és néhol már a férfi nemmel vetekedően öntudatos énem viszi a stafétát.
Van azonban egy kis probléma. Nő vagyok. Tényleg. Nem kislány. Tudom mik az igényeim, tudom, mitől érezném kiegyensúlyozottabbnak magam a párkapcsolatomban, és mi mosolyogtat meg úgy, hogy az napokig tartson. Egy szál virág. Egy randi. A kettő együtt. Vagy egy süti amit nekem hoztak. Egy bók. Egy szeretlek. Egy kis figyelmesség. Egy kis előzékenység. Aminek nem közlik az árát. Lehet, hogy soknak hangzik, de egy aprósággal elvagyok hetekig. Mikor ez az énem viszi a stafétát, és sajnos ez a gyakoribb, akkor a végletekig padlóra tudok kerülni, újragondolok mindent, és úgy érzem, nem vagyok fontos, nem vagyok értékes, ami, valljuk be, nem használ a kisugárzásomnak. Mintahogy az sem, hogy a fentiekre vonatkozó igényemet kismilliószor elmondtam életem párjának, mégsem történik semmi érdemleges. 'A maga módján' a kedvenc kifogásom arra vonatkozóan, hogy a mai kor férfia miért nem udvarol, vagy próbálja meg megkeresni élete nőjének szeretetnyelvét.
Az biztos, hogy ez az ídőszak amellett, hogy nagyon nehéz, életem egyik legmeghatározóbb pontja. Most bebizonyíthatom magamnak, hogy bármilyen helyzetből ki tudom hozni a bennem rejlő X faktort, és megállom a helyem a repülésen kívül is. Ez nagyon-nagy vízválasztó lesz. Mivel az nem opció, hogy visszamegyek repkedni, elhatároztam, hogy Zolitól teljesen függetlenül kell megtennem magamért azt, hogy a napjaimból kihozom a maximumot.
Az ide, ünnepélyesen kőbe vésett célom: 10 000 like a maxilla.hu Facebook oldalán. Senki ne keresse még, kérem szépen ezt az oldalt, ha elindul, tudni fog róla mindenki, aki közel áll hozzám. Ha elérem a 10 K követőt, és még akkor is alulérékeltnek érzem magam, nem lesz más választásom, felülök a szép, fehér bicajomra, és tovább állok, bármennyire fáj is.