Több dolog is összejött, ami miatt ma este leültem írni. Nincs korán, de napok óta kavarognak bennem a gondolatok, és a pozitivitásom sinusa olyan kilengéseket produkált az elmúlt időkben, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Ezt jól összefoglaltam.
Szóval napok óta fogalmazom, hogy hogyan kellene kezdenem. Nem tudom miért, de magamban sokat 'beszéltem' ide a napokban. Arra gondoltam, hogy a leges-leges-legelején az alap ötlet a pozitivitás, a vidám emlékek lejegyzése volt ennek a blognak az alapgondolata. Csibe koromban bennem volt a vidámságra való törekvés, de kezdek rájönni, hogy nem vagyok én annyira könnyed. Inkább józan pozitivista, aki megvan áldva azzal a tulajdonsággal, hogy optimista romantikus. Aki ismer, az érti.
Sok dolog történt, mióta beltöltöttem a 25öt. Férjhez ment a Nő, és magam is meglepödtem azon, hogy mennyire jól sült el minden. Többet akartam jelenteni az eseményben, az ő életében, és miközben kimondta a boldogító igent, arra jöttem rá, hogy mennyire nem vagyunk már egymás életének részesei. Azt, hogy a távolságban fentartott kapcsolatot ápoljuk, valahogy lazán vettük mostanság. Felébredtem. Vannak dolgok, amire kell időt szakítani. Ő, mostmár Ők is ilyenek.
Soha többé nem lesz ilyen hosszú körmöm, nem tudok vele rendesen írni. Sorry for the spelling mistakes.
Az én életemben is sokminden felfordult. Leginkább tegnap. Nem tudom igazán, hogyan összegezzem. Tavaly, december 21-én eldőlt, mégis olyan hihetetlen, hogy itt ülök, és írom ezeket a sorokat.
Látom, hogy imádott munkahelyemet el kell, hogy hagyjam. Zoli tegnap este azt mondta, hogy érdekes, hogy a cégérdeket még most is fontosabbnak tartom a sajátomnál. Igazából azt a szót használta, hogy magamnál. Ez a tulajdonságom, beállítottságom, vagy csak simán lelkiismeretem egyszer még nagyon hasznos lesz nekünk.
Ahogy ez a tény engem érint, az már más tészta. Azt hittem, ha tudom a dátumot, azt a bizonyos deadline-t, amikor elvégzettnek kell éreznem a dolgomat a repülésben, nagyon messze van. Most mondom: nincs. Mégis úgy érzem, hogy akivel találkoznom kellett, találkoztam. Amit meg kellett oldanom, megtettem. Amit felépíthettem, felépítettem. Amit kialakíthattam, kialakítottam. A legfontosabb viszont: amit megtanulhattam, tudom.
Csodás kihívás lesz kiképezni azt, aki ezt tovább viszi, jobban csinálja, és tovább fejleszti. Magasabb szintre hozza. Jobb, mint én voltam zöldfülűen, ezért rábízhatom.
Mindig határozottan úgy gondoltam, hogy a nőknek meg kell tartaniuk az individualizmusukat. Függetlenségre van szükségük. Ahogy ezt megteremtettem magamnak, azt gondolom, hogy a legnagyobb bátorság, a varázslata annak, hogy érettek vagyunk egy párkapcsolatra az az, hogy ezt el tudjuk engedni. Van az a pont, ahol az ÉN átváltozik arra, hogy MI. A mi csak akkor lesz nyomtatott nagy betűs, és akkor lehet igazán nagy, ha érezzük, hogy készek vagyunk rá, mert vagyunk annyira erősek, hogy bármi történjék is, mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy az én-be bármikor visszamehetünk, nem lesz baj. Ez a tudat, érzés, belső önbizalom, és nem kevés elkötelezettség kell ahhoz, hogy lehessen őszinte MI. Érted? :) Remélem.