Nah, megvagyunk az első francia címmel is. Jobban hangzik, mint a 'keep my mouth shut' nemde? :)
Szóval, ismét Hamburgban nyomom, ma már annyit pörgött az agyam, hogy muszáj volt engednem annak a csábításnak, hogy a nyári melegnek nem nevezhető tavaszias teraszozást megejtsem a hotel mellett kinevezett kerti bárban.
Hajnali négykor indultam otthonról, azóta megjártam Londont, és kevésbé vagyok hulla-fáradt, mint amennyire terveztem, de lehet, hogy csak nem érzem.
Térjünk vissza a lényegre. Szóval úgy döntöttem, befogom a szám, és kivárok. Ismét sikerült egy kisebb hisztit levágnom a hétvégén Szegeden. Hogy honnan jön belőlem a korlátozhatatlan féltékenység, amit érzek Zolival kapcsolatban, az valószínűleg kettő dolognak tudható be. Az egyik az, hogy nincs annyi időm és energiám magammal foglalkozni, mint amennyit szeretnék, ezért nem vagyok megelégedve saját magammal. A másik a neccesebb kategória.
Mikor annyira besokalltam, hogy már majdnem kipenderítettem az ajtón, annak a fő oka az volt, hogy úgy éreztem, nem én vagyok az a lány, akire vágyik, nem olyan a stílusom, ami az ő ideálja, és ezt tudatta is velem. Ez nyomot hagyott a hiúságomon, a női lelkemen, de dolgozom rajta, hogy ne kerítsen magába az az érzés, amit akkor éreztem, mikor kritizált, úgy, hogy talán észre sem vette. Igyekszem elengedni, megbocsátani, de a kapcsolatunkban az önbecsülésem újraépítése nem megy egyik napról a másikra.
Ami a bilit kiborította, az az volt, hogy egy jó ideje betegeskedik, annyira, hogy nem tudja azt az életet élni, amiért én felnéztem rá. Nem jár szórakozni, nem tud edzeni, tartani az életvitelt, amibe beleképzeltem magam az elején. Ehhez jön az is, hogy nem vittem túlzásba a tanulást a bokám használhatatlanságának idején, és stesszel a vizsgaidőszak. Nem vagyok túl jókedéjű, egyfolytában azon szöszölök fejben, hogy mit hol hogyan oldjak meg, és mire ezt a szöszölést elengedem - felengedek, addigra vége az együtt töltött időnek, és úgy válunk el, hogy űr van bennem a sok egymás mellett hallgatástól, az együtt töltött tartalmas órák hiányától, az egyéb együttlétekről nem is beszélve. Az sem csiszol az önbizalmamon, hogy nekem kell kezdeményezni. Tudom, hogy hiányzik neki, hogy felfalhasson, ezért most erősnek kell lennem, és kivárni, míg újra önmaga lehet. Hiányzik a férfi, aki mellett nő lehetek, de nem hibáztathatom érte, hogy nem tud a tenyerén hordozni, mert azt a tenyeret most nekem kellene ápolgatom, és nem tudok ott lenni mellette, hogy megtegyem.
Ezért döntöttem úgy, hogy most hagyom lecsillapodni magamban a kételyeket, és kivárom, hogy mit hoz a nyár. Szerencsére az elmúlt időszakban az utamba sodort a szél olyan embereket, szituációkat, tanulmányokat, hogy jobban értékelem azt, ami körül vesz. Megtanultam, hogy attól, hogy őrlöm magam, nem jutok előrébb, és a kardiovaszkuláris megbetegedések ellen is használhatom a stresszfaktorokat. Ez csak ma jutott eszembe, de amikor az idegrendszeri működéseket vettük anatómiából, voltam annyira szerencsés, hogy egy lelkiismeretes, hivatástudattal jócskán megáldott tanár nő oktatta nekünk a száraz latin szavak mögé azt is, amiből mindegyikőnk profitálhat, és rávilágított olyan tudományos tényekre, miszerint ha a stresszt részben elengedjük (dolgozunk az önbizalmunkon és vagyunk annyira erősek, hogy bízzunk a saját teljesítményünkben), részben pedig doppingként fogjuk fel, úgy, ahogy azt a természet a számunkra kitalálta, és az adrenalint teljesítmény-növelő védekezőeszközként beépítette a szervezetünkbe, akkor bízhatunk annak hasznában. Ez nem volt egy rövid mondat. :) Imádom a magyar nyelvet.
Mostanában egyre többet kattog az agyam azon is, hogy elkezdjem építeni a dietetikusi karrieremet. Ma pattant ki az agyamból egy olyan ötlet, aminek nem látom akadályát. A részleteket, időszakos ötleteket leírom, és aznap, amikor kijöttem az idei vizsgaidőszak utolsó vizsgájáról, it will go alive.
Összegezve, a legjobb, amit most tehetek, az az, hogy mindent kihozok abból, ami előttem van, és átlátom a prioritásokat. Úgy folytatom, amilyen gondolattal elkezdtem, és nem hagyom, hogy összezavarjam saját magam. Repülőgép kabin minőségellenőrzést csinálhatok, utastérfejlesztést, munkaszabályzat fejlesztést várnak el tőlem, amiben jól teljesítek. Szeretem csinálni, annak ellenére, hogy mostanában kiéleződött bennem az összes árnyoldala, befejezem amit elkezdtem, és veszek egy nagy levegőt, kiállok a helyzetemért, és elmondom a megfelelő fórumon azt, hogy úgy érzem, nem becsülnek meg eléggé. Ez marad az elsődleges, és ahelyett, hogy azon rágnám a kefét, hogy úristen, de a suli!?! Visszaemlékezek arra, hogy mit mondtam azoknak, akik megkérdezték, hogy 'de mégis, hogyan akarod ezt kivitelezni?!' sóhaj: 'úgy, hogy hiszek benne, hogy menni fog, ha tíz év alatt, akkor is lediplomázok.'
Úgy gondolom, ilyen hozzáállással élvezhetem a hétköznapjaimat - újra.
PS. Mekkora ajándék ez nekem, hogy ilyen életem lehet: olyan munkám van, amilyen senki másnak az országban, imádom, amit tanulok, van egy csodás pasim, akire megéri néha várom egy kicsit. Egy dolog hiányzott: az, hogy megtanuljam értékelni, és mindezért felnézni magamra. Ez a legfontosabb.