There is storm out there. BUT. We live in suncity.

The light is lit

2014/04/21. - írta: Cinderellah

Mennyire kellett ez a hosszú hét szabadon! Volt egy pár dolog, ami ugyan megakadályozott abban, hogy aktívan pihenjek, de sokminden kitisztult a fejemben. Érdekes, hogy mikor úgy igazán szükségem van rá, akkor a sors, a Jó Isten*, vagy valaki gondoskodik róla, hogy maradjak a fenekemen, és gondoljam át, mire is van nekem szükségem valójában. 

Ha elolvasom a régi posztokat, rá kell, hogy jöjjek, hogy minden nagyobb változás előtt ágynak dőltem, mert hajlamos vagyok megvárni azt, hogy addig hajszolom magam, amíg fizikailag ki nem merülök, vagy bele nem sérülök a túlzásba vitt munkába, túlhajszolt életvitelbe, vagy bármi másba, amit anélkül csinálok, hogy átgondolnám, hogy nekem ez jól esik-e. Megint jön Für Anikó gondolata (láttam egy nem túl régi filmben, megöregedve is mennyire szép az a nő!), hogy csak úgy érdemes élni, hogy élvezzük a hétköznapokat.

Nagyon, nagyon sokat köszönhetek annak a munkahelynek, ami jelenleg üzemi balesetből kifolyólag most teljes béren hagy lábadozni. Rengeteget tanultam ott. A legnagyobb lecke viszont biztosan az lesz, hogy nem csinálhatom ezt a munkát a végtelenségig, és rávilágít, hogy mennyire fontos számomra az, hogy érdemi időt tudjak eltölteni azokkal, akiket szeretek. Hajlamos vagyok ezt elfelejteni az én über-fontos elfoglaltságaim közepette, és most nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt így, még időben mutatta meg, ébresztett rá, nem pedig akkor, amikor már esetleg elmúltam 30, szingli vagyok és kiégett manager, esetleg egy páran nincsenek is köztünk, én pedig verem a fejem a falba, hogy mennyi mindent nem éltem meg velük, és már túl késő. Biztos vagyok benne, hogy nem boldogítana végtelenül a tudat, hogy egy olyan cégnek csináltam rengeteg pénzt, aki elfelejt, ha úgy tartja haszna, ahelyett, hogy az erre szánt rengeteg energiát és időt arra fordítottam volna, ami a legfontosabb: a szeretteimre.

Már csak azt kell kitalálnom, merre tovább. Abban biztos vagyok, hogy a repülés varázsa számomra márcsak hókuszpókusz, és túlságosan beláttam a színfalak mögé ahhoz, hogy elkáprásztasson. Lelketlen lett, és vagyok olyan szerencsés, hogy elmondtatom, én még beleláttam abba, amikor szívvel csinálták. Ma már nagyon szálkásodik a fapad.

Hazudok, ha azt mondom, ki kell találnom... Nem kell, mert tudom. Újra van valami, amiben lelhetek örömet, szívvel-lélekkel csinálhatom, és tudom, hogy ez nem olyan lesz, ami instant boldogságot ad. A héten el is kezdem.

*apropó, lábjegyzet. Maradnom kell a Jó Istennél. A hétvégén voltam feltámadási misén, és újra eszembe jutott, átéreztem, hogy honnan is indultam én, mikor kislány voltam. A falusi templom illata. Érdekes párhuzamot érzek a keresztény új év, és az én új irányból érkező tavaszi szelem között. Szóval a kis ministránsnak, aki nyolcévesen felolvasott a templomban, és úgy izgult, hogy majd' kiugrott a szive, újra vidékre vágyik a lelke. Érdekes volt felnőtt fejjel megérteni a prédikációt, és rájönni, hogy az osztálytársam miért nem izgult, és én miért nem értettem, hogy minek kell nekem templomba járni. Nagyon egyszerű: nekem soha nem magyarázta el senki, ő pedig szivesen jött minden vasárnap az anyukájával, aki büszke volt rá. Így utólag hálás vagyok, hogy ott voltam nyolc éven keresztül, és találtam még egy dolgot, amit én másképp fogok csinálni, mint az én szüleim.

komment

Being stuck

2014/04/14. - írta: Cinderellah

Jelenleg Toulouse napsütéses külvárosában kellene iroda és repülőgép között futkosnom, ehelyett Szegeden lábadozom.

A múlt héten kijutottam az expo-ra, minden jól indult. Zoli engedett útnak, és nehezemre esett elindulni. Sokminden kavarog a fejemben az eseményekkel kapcsolatban, és most azért ültem le írni, hogy rendet rakjak a fejemben, talán ha leírom, magamnak is összeáll a kép egy kicsit.

Szóval megérkeztem egyenes járattal Pestről, a szemerkélő esőben nekiláttam várost nézni, mert olyan szörnyű volt a hotel, hogy nem volt kedvem ott maradni. Fényképezőgéppel és térképpel a zsebemben elindultam arra, amerre a lában vitt. Sokszor voltam már Hamburgban, nem volt ismeretlen a belváros, és megláttam a táblát, hogy Rathaus. Eszembe jutott, mennyiszer akartam már eljutni oda, de az utitársak mindig fontosabb célállomást jelöltek ki, így nem volt rá alkalom. Az utazáshoz a kedvemet az is csökkentette, hogy Péter kollega a pénzügyi tervezésről lebetegedett, és most is egyedül kellett nekivágnom a germán honnak. Szóval megnéztem a városházát, és közben azon töprengtem, miért vagyok olyan szomorkás mostanában.

A repülőúton ahelyett, hogy a latin szavakat próbáltam volna az eszembe vésni, szóba elegyedtem a szomszéddal, aki hasonló cipőben járt, mint én, járta fel-alá a cég partnereinek bázisait, és még magazint is vettem magamnak, mert mostanában elég erősen az az érzés van bennem, hogy nem élek magamnak, csak a cégnek, a sulinak, meg a Zolinak, de magamnak nem, és mint egy ragtapaszt, próbáltam valami értelmet és szórakozást tenni az utazásra, ami már nem jelentette azt az izgalmat, amit régebben.

Aztán visszaértem a hotelbe, ahol játszottam a gondolattal, hogy kihagyom az üzleti vacsora meghívást, egyedül nem olyan nagy buli. Aztán rábeszéltem magam, hogy mennyire jó lesz bebizonyítani magamnak, hogy megy nekem a networking all alone is, úgyhogy felvettem a magassarkút, piros ceruzaszoknyával, mellé fekete blézer, gallérra feltűzve a legújabb Airbus A350 mini változata, fehér ing, kendő a nyakamban, kifogástalan groominggal hívattam magamnak egy taxit, ahol felkentem a vörös rúzst, és megérkeztem Hamburg egyik legszebb Elba-parti éttermébe, ahol a szomszéd épület oldalán lézershow hírdette a partnert, aki rendezte a vacsit.

Pezsgő, steak, vörösbor, üzleti beszélgetések tömkelege, rengeteg embernek mutattak be, és úgy érzem, jó színben tüntettem fel a mi kis növekvő légitársaságunkat. Azért van mit tanulnom a szakmában, és az sem ártana, ha megtanulnék kiállni azért, amit akarok, cégen belül, de ne kanyarodjunk el a tárgytól. Alapvetően jól telt az este, aztán jött a krach: nem vettem észre egy szinteltolást a helyen, megbotlottam, és a fájdalomtól azonnal leültem. Tudtam, hogy baj van, de azért reménykedtem. Taxi, hotel, vödör jég. Reggelre sem lett jobb, így interior expo helyett repcsi haza.

Nem kellene túl drámaian felfognom a helyzetet, de már egy pár hete ül a lelkemen az az érzés, hogy bizonytalan vagyok. Nincs meg bennem az a fajta öntudatosság, hogy hellooo ez vagyok én, ha tetszik, ha nem, én ezt szeretném, ezért és ezért és ezért és ez így lesz jól. Olyan lógok a levegőben érzésem volt, és hiába törtem az agyam, nem tudtam, hogy változtassak ezen a dolgon.

Most, hogy business travel helyett itthon ülök, és megvan a lehetőségem rá, hogy talnuljak, itt van Zoli, akiért felváltva rajongok és néha kétkedek, hogy jó lesz-e így, hosszú távon, azon jár a szőke fejem, hogy miért kaptam ezt a sorstól. Az, hogy 3 végén égettem a gyertyát, és gyakorlatilag soha nem szórakoztam, kapcsoltam ki, nem volt olyan időpontom, amiben eldönthettem, hogy mit szeretnék csinálni, tudtam, hogy nem vezet jóra. Most, hogy a pihenésem most kötelező lett, ki kell használnom.

A Hamburgba tartó repülőúton olvastam egy interjút Für Anikóval, és ő mondta azt, hogy az az igazi boldogság, ha az ember vidáman éli meg a hétköznapokat, mert azért dolgozik, amiben hisz, és azzal foglalkozik, amit szeret. Magamon mostanság csak azt veszem észre, hogy nem esik olyan jól bemenni dolgozni, és a tanuláshoz is fáradt vagyok. Ez a kis sérülés most vagy megnyomja nálam a RESET gombot, és újra örömet lelek benne, vagy változtatnom kell az életemen, és már sejtem is, hogy hogyan.

komment

How does it feel walking in my shoes?

2014/04/04. - írta: Cinderellah

Jelenleg Hamburgban kopogtatom a billentyűzetet. Jól esik most kiszakadni a hétköznapokból, és tudom, jót fog tenni jövő héten is és azután is. Szerencsére az eddig itt meglátogatott hoteleim közül a kedvencembe raktak. Csend van, mert messze a város, de gyönyürű a kilátás az Elbára, bár most a szobám ablaka épp az Airbus Cabin Centerre néz, mert itt van a szomszédban a város, ahol a gépeket gyártják.

Szóval mikor ilyen kis kiküldetésen vagyok, mindig kicsit objektívebben látom magam. Azért nem sok magyar mondhatja el magáról, hogy betette ebbe a városba a lábát. Sokszor úgy érzem magam, mintha egy dokumentumfilmben szerepelnék. Úgy érzem, megéri leírnom, mi történik ilyenkor, ígérem, nem sokáig kanyarodok el a tárgytól.

Általában 1 nappal azelőtt, hogy jönnöm kellene, kapok egy e-mailt, hogy holnap indulni kell. Horror a repjegy ára, de sebaj, kijutok valahogy. Leszállok a gépről, általában helyi nemzeti légitársaság, de most a belgákéval érkeztem. Megjön a csomag, kitipegek az érkezésre, ahol egy sofőr Airbus táblán mutogatja, hogy Frau Reisinger. Odamegyek, kisétálunk, fekete merci hátsó üléséről lejelentem, hogy megjöttem. Hotel, másnap reggel játszósban reggeli, a hotel ajtóban mosolyog a fenn említett úriember, elvisz a periportba, kapok szép kártyát, irány az iroda a negyediken, ahol felveszek egy jegyzettömböt, egy kávét, és megyek a szép új madarat megnézni.

Precízen nekiállok a dolgomnak a 30 fokos kabinban, ahol még festékszag keveredik a friss bőr illatával. 50 percenként 10 perc szünet. Mindenki lesi a bánatom, minden szavam írásba kerül, amit mondok, takarítják, javítják, cserélik. Ilyenkor mindig kicsit jobban ráérzek, mennyire a kisujjamban van minden kabin funkció, mi hol mikor hogyan szól, villog, világít vagy csak csilingel, ha baj van, ha nincs baj, melyik rendszer melyiket írja felül, vagy miből hol mennyinek kell lennie, mi milyen szögben kell, hogy álljon, mennyire mozoghat. A fehér panelen is megtalálom a karcot. Annak ellenére, hogy fájdalmasan sok dolgot listázok fel nekik, már ismernek, és mivel úgy adom elő, szívesen segítenek. Most szól a Morcheeba, reggel 5.30ra jönnek értem, mehetek haza, jövő héten újra itt, VIP vendégként a kabin interior expon, Hamburgban. Nagyon várom.

Egyik este együtt filmeztünk Zolival meg a hugommal, és a film eszembe juttatta, mi akartam lenni tinilány korom utolsó pár évében. Utazni akartam és írni. Aztán nem vettek fel a Corvinuson arra a szakra, ahova szerettem volna menni, de közben szerencsére megtaláltam a hivatásom, tudni fogom, hogyan működik az ember, és életeket fogok jobbá tenni, mindemellett minden eszközöm megvan ahhoz, hogy írjak, így úgy döntöttem, nekiállok utazónaplót írni az emberekről országról országra. Remélem, nemsokára megszáll az ihlet, a blog címét már tudom.

Most ugyan jól esik a magány, de azért örülök, hogy jövő héten nem egyedül jövök.

Vasárnap mikor leszálltam Londonból, Zoli várt a reptéren egy csokor virággal a kezében. A legnagyobb eltökéltséggel sétáltam felé, abban a tudatban, hogy fél órán belül elhagyom, és soha többé nem leszek az övé. Titkon azért egy kis szeglete remélte a szivemnek, hogy ez nem fog összejönni, mert sokáig hittem bennünk, és ami köztünk volt, az nem történik meg minden nap.

Felmentünk az irodába, majd megkértem, hogy üljünk ki a teraszra. Elterveztem, hogy egyenruhában sétáltam be az életébe, abban is sétálok ki. Mikor emondtam neki, hogy szakítani akarok vele, azt mondta, hogy tudta, hogy baj van, de azt nem, hogy ekkora. Magam is meglepődtem, mennyire jéghideg voltam belülről. Kicsit még mindig az vagyok, de már kezd javulni a helyzet, néha még hiányzik is. Szóval megkért rá, hogy legalább beszéljünk róla, hogy miért döntöttem így. A kissé privátabb helyet keresve elmentünk a szökőkúthoz, leültünk egy padra, és meggyőzött arról, hogy megéri megpróbálnom megbocsátani neki. Mindent elmondtam neki, mégegyszer, hogy mivel bántott meg, hogy megértse, hogy miért döntöttem így, és miért üres a szemem, ha ránézek. Ő is elmondta, hogy emlékszik, hogy elmondtam ezeket, de nem érezte át, mostmár tudja, a bőrén érzi, miről beszéltem. Mekért, hogy adjak neki egy utolsó esélyt arra, hogy visszalophassa magát a szivembe, lehetőleg örökre.

Azóta mindent megtesz, hogy jóvá tegye azt, amit összetört bennem. Ami engem illet, olyan sehogy sem állok hozzá. Szívesen látom, ha jön, de azt helyezem előtérbe, ami nekem fontos, nem csak azért, mert így akarom, hanem azért, mert nem is érzem úgy, hogy máshogy kellene tennem. Feltette nekem a kérdést, hogy akarom-e, hogy újraépítsük a kettőnk kapcsolatát. Nem adtam rá egyértelmű választ, mert nem látom a közös jövőnket. Nem tehetek róla, de sokminden meghalt bennem, ő maga is, nem egyszer. Elmondta, hogy most igazán átérzi, mit éreztem az elején. Most ő szerelmes, én meg csak nézem, látom, de én nem érzem.

Nincs könnyű dolga, nem csak azért, mert ez mind megtörtént, de azért is, mert aligha van alkalma arra, hogy elkapjon félúton két utazás között. Most nem drámázok, csak sodródom, nem erőltetek semmit, ha jön az érzés, jön, ha nem, akkor nem. Élvezem és megélem a pillanatokat, úgy, ahogy vannak, odafigyelek az emberekre, elmegyek anyuékhoz, tanulok, dolgozom. Nagyon látom rajta, hogy minden követ megmozgat azért, hogy velem legyen, kedveskedjen felém, és én is odafigyelek rá. Amolyan higgadt, kimért kedvességgel fordulok felé, szeretem, de a lepkék alszanak. Remélem, nem csapott agyon belőlük túl sokat.

komment
süti beállítások módosítása