Sokszor példálóztam az angliai naplómban a Szex és New York két főszereplő karakterével, Carrie és Mr. Big kapcsolatával. Az aktuális kiszemelt nagy ő mindig kapott valamilyen hasonló jelzőt, ami elé odaraktam a Mr.-t. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a film férfi főszereplője sem a tökéletesség és odaadás mintapéldánya, de megvan az ő kapcsolatukban valami szent és sérthetetlen, ami biztossá teszi a kettejük dolgát. Sokszor időbeli eltolódással ébrednek rá arra, hogy mégiscsak a másik kell nekik, és ez a macska-egér játék kíséri végig a sorozatot.

A gyorshajtás az életemben jelen van, szinte annak minden területén. Miért van az, hogy annak ellenére, hogy szerelmes vagyok, nem felejtek el gondolkodni, látni? Hajlamos vagyok hamar belehabarodni a gondolatba, hogy megtaláltam a tökéletes pasit. Aki lehet, hogy másnak nem lenne az, de nekem igen. Ebbe a gondolatba tudok lepkéket reptetni nagyon rövid idő alatt. Talán túl romantikus alkat vagyok, és szomjazom azt, hogy szeressenek, de a jó Istennek hála, megvan az a tulajdonságom, hogy a tartásomat soha nem fogom feladni, egyetlen l'amur kedvéért sem.

Borzalmasan megszenvedem a felismerést, de azt a tapasztalatot tudom levonni az eddigi párkapcsolataimból, hogy a jó ügyért tett változtatás mindig egy jobb irányba terelte az életem.

Nagyon kemény tavaszi vizsgaidőszak és több repülőgépátvétel áll előttem júniusig, és egyszerűen nem engedhetem meg magamnak az érzelmi instabilitást. Tudom agyban, hogy nem engedhetek meg magamnak egy olyan kapcsolatot, ami degradál, demotivál. A szivem viszont majd' bele szakad, hogy megismertem végre valakit, akiről el tudtam képzelni, hogy ő lesz a herceg fehér lovon, csak sajnos nagyon úgy fest a helyzet, hogy az agyam letiltotta az örömközpontot vele kapcsolatban.

Riasztó hidegség volt bennem egy pár napig. Nem igényeltem azt, hogy beszéljünk, de mikor mégis felhívott, nekem jó kedvem volt, felpörgetett, motivált a tanulás, lelkesen meséltem neki róla, és amit reakcióként kaptam nem volt más, mint kételkedés és témaváltás, monoton, unott hangon. Ekkor döbbentem rá arra, hogy nekem nem egy ilyen férfire van szükségem. Nem tudja (tudta), milyen a jó bor, hord rövidujjú inget és nagyon anyagias. Néha ittasan vezet, nem köti be a biztonsági övet (de most komolyan, egy stuvi mellett?!) és nem tud táncolni. Hibátlanul tud viszont érvelni, másokban hibát találni és jó a kommunikációs készsége, így eddig mindig megbeszélte velem, hogy én vagyok az, aki rosszul áll hozzá a dolgokhoz, én pedig a rózsaszín szemüvegben bólogattam szépen, elnyomva az igazságtalanság érzését a mellkasomban. Arra ma jöttem rá, hogy ezt miért tettem. Egyszerűen annyira jó akaratú vagyok, annyira akarok hinni a másik jóságában, hogy ha szeretek valakit, akkor nem tudom elképzelni sem, hogy megbántson, ha megteszi, akkor a jó ügy érdekében hajlamos vagyok félretenni a büszkeségem és megbocsátani anélkül, hogy azt kérték volna tőlem.

Nincs erőm hozzá, és nem is akarom senkinek megpróbálni elmagyarázni minden héten, hogy az élet szép, minden napot értékelni kell, tanulni és fejlődni kell a boldogsághoz. (Ezt már anyámnak megpróbáltam megmutatni mindenféle eszközzel.) Lehet, hogy csak elfelejtettem, hogy mennyire egyértelmű ez, és nekem olyan felnőtt férfi kell, aki ezt tudja és megéli, úgy, ahogy én. Valószínüleg nekem az lenne a legnagyobb motivátor, ha egy olyan emberrel hozna össze a sors, aki ezt még élesebben látja, mert ez egy olyan ritka kincs a mai Magyarországon, amire igazán fel tudnék nézni. Az életszeretet.

A helyzet most úgy hozta, hogy az én főhősöm ezt a pozitív életvitelt egy ideje elfelejtette gyakorolni. Az ebből fakadó rossz érzéseit pedig azzal próbálja kompenzálni, hogy nekem is megpróbálja megmagyarázni, hogy a társadalom, a körülmények, a környezetszennyezés, a politika, az időjárás és a jó ég tudja még mi gondoskodik arról, hogy ne vegyük könnyedén a megoldandó feladatokat. Viszont én úgy gondolom, hogy a fenti tényezőket elég tudomásul venni, nem pedig a szivünkre.

Mindemellett olyan alapvető személyiségkülönbségek vannak köztünk, amiről úgy gondolom, hosszú távon nem állja meg a helyét egy kapcsolatban. Beszélhetünk itt a szórakozási igényről, hogy ki-milyen helyeket szeret, alapvető illemről, a figyelmességről vagy a rendszeretetről. Valószínüleg jó lecke lesz a mi történetünk mindkettőnk számára. Elég kevés esélyét látom most annak, hogy fel tudja bennem hozni magát olyan szintre, hogy esélyt lássak kettőnkben hosszú távon, olyan sokszor bántott meg számára észrevétlenül, hogy már nem tudok derűlátó lenni.

Szerencsére vagyok annyira jó önismerő, hogy tudom, nagyon hamar felállok majd utána, és könnyebben fogok túlesni rajta, mint most gondolom. Arra kell nagyon odafigyelnem, hogy lekössem a gondolataimat, előre nézzek, és ne azt sirassam, ami elmúlt, vagy talán meg sem történt, csak történhetett volna. Társaság kell, hogy ne legyek magányos, abba beleőrülnék. Hajlamos vagyok ilyeneken rágódni, és nem tagadom azt sem, hogy a szöszi fejemben kirajzolódott egy kép, hogy milyen életünk lehetett volna.. ha volna.. ha volna.. ha volna. Bár lenne!

Sajnos ő most nem az az ember, akivel ezt megvalósíthatnánk. Hálás vagyok érte, hogy megismerhettem, mert alapvetően nagyon jó ember és szeretnivaló. Csodás családja van, akik nagyon szeretik, ezért hálával tartozik. Remélem segíthetek neki abban, hogy megtanulja az élet ajándékait jobban megbecsülni.

Már megint hol kezdjem?! Talán az elején.

Nincs sok időm írni, úgyhogy igyekszem rövidre fogni a beszámolót.

Sajnos nem ment olyan könnyen a visszaváltás kettesbe. Nyilván nem vagyok elég türelmes, néha egy kicsit átmegyek fusztráltba, és olyat várok, amit tudok, hogy nem fog teljesülni, mégis csalódottságot érzek, mikor tényleg nem teljesül. Ezen melózni kell még.

A múlt héten kedd este kedvetlenül ültem itthon, és ahelyett, hogy értelmes dolgokkal lefoglaltam volna a plusz agyi kapacitásom, sorozatot néztem a fehér flatscreenen, amit ki kellett volna húznom.

Kitérek a címre: sokszor a saját boldogságomnak én vagyok a legnagyobb ellensége. Hajlamos vagyok nem észrevenni azt, hogy mennyire csodás életem van, aminek megvannak a maga nehézségei, de előnyökkel azért bőven szolgál, nyilván ezért alakítottam olyannak, amilyen. Elfelejtek foglalkozni azokkal a dolgokkal, amik kikapcsolnak, örömet okoznak, és ha véletlenül azon kapom magam, hogy ilyet csinálok, rádöbbenek, hogy mennyire hiányzott.

Szóval sorozatnézés után abban a lelkiállapotban, hogy ugyanmár, nekem is elvileg romantikus kapcsolatban kellene élnem, felvettem a telefont mikor Zoli hívott. Olyan gondolatok pörögtek a szöszi fejemben, hogy: Mikor nevettünk utoljára együtt? Mikor volt utoljára egy fesztelen telefonhívásunk? Hogy lesz tovább? Miért érdemlem én ezt? Szóval felvettem a telefont. Ez az érzés, mint kiderült, nem csak az én mellkasomon üldögélt. Két órás beszélgetés után arra kért, hogy ne beszéljünk péntekig, hogy át tudja gondolni a dolgokat. Rég bőgtem pasi miatt.

Másnap irodába mentem, kicsíptem magam, hogy legalább a férfi kollegák simogassák a női lelkem egy kicsit. Gyakrabban fogok tűsarkút hordani. Este nyolcig vertem a laptopot az irodában, és képtelen voltam hazajönni, mert amint üresjáraton kapta magát az agyam, elkezdett fájni a mellkasom, úgyhogy bepattantam a Pözsibe, és elverettem a konditerembe. Kangoo jumps volt a program, ahol olyan hangos a zene, hogy nem tudsz gondolkodni. Erre a szokásos külföldi pop zene helyett diszkósított magyar szerelmes dalokat raktak be, úgyhogy párszor majdnem bőgve ugráltam. Murphy is hard at work. A tetőpontja a dolognak a nyújtás volt, ahol Rúzsa Magdi számokra kellett a végtagjainkat kifeszíteni. Még jó, hogy ilyenkor lekapcsolják a villanyt és volt nálam zsepi.

Jól esett ez a dolog, hazafelé már üres belsővel vezettem, és úgy áltam hozzá a dologhoz, hogy bármi legyen is a hét kimenetele, jó lecke lesz és nem fogok beletörni. Tanulni képtelen voltam ezalatt a három nap alatt, ha meg is próbáltam, csak a falat néztem a könyv felett, úgyhogy nekiálltam névnapi tortát sütni, meg paleo marcipánt gyúrni, barátnőkkel találkoztam, mostam, vasaltam, elfoglaltam magam, ahogy csak tudtam. Persze, leginkább munkával.

Pénteken azzal a reménnyel indultam Szegedre, hogy kivételesen nem lesz tipikus pasi, és legalább bocsánatot kér azért, amin keresztül mentem a héten. Persze tévedtem, de a jelenléte azért egy kicsit megnyugtatott. Éreztem, hogy nagyon örül nekem, és miután felfogtam a helyztet, én is tudtam örülni neki.

Ezalatt a négy nap alatt rájöttem arra, hogy mennyit kapok ettől a kapcsolattól. Nem csak egyszerűen véve, hanem mögöttesen is. Motivál az, hogy Zoli értékeli azt, ha dekoratívan öltözködöm. Neki tetszene az is, ha kicsit plsztikabban lennék jócsajos, de nekem az nem megy. Rájoöttem, hogy a nagy kifinomultságomra való törekvésem alatt elfelejtettem, hogy a pasiknak mit jelent a jó nő. Teljesen egyszerű, igenis kell a tűsarkú, vagy miniszoknya, vagy kivágott felső. A belső értékeket enélkül eszükbe sem jut megkeresni. Ezt eddig is tudtam, csak túl sok túl komoly harmincplusszos komoly fapinával vettem körül magam - ha jobban belegondolok nem is olyan sokkal, de az elég volt - és elfelejtettem.

Szóval a lényeg a lényeg, hogy abbahagytam az orrlógatást, és hálát adok az égnek, hogy olyan pasit adott mellém, aki eszembe juttatja, hogy én hogyan vagyok jó nő. Igenis imádom az egyszerű, de elég ribis magassarkút, baromi jól áll a miniszoknya, és tudom azt is, hogy hogyan kell azt úgy viselni, hogy ne legyen olcsó. Ha ez a pasi csak egy időre szól, az is teljesen rendben van.