Az az érzés, hogy szeretném, ha egy nap csak 48 órából állna, és elég lenne hozzá 7 és fél óra alvás, úgy tűnik, hogy a következő 3 és fél évemre konstans igaz lesz. Ma délután lerohant a stressz, hogy 'uramatyám, mi lesz a sulival, velem, munkahellyel ezen a tavaszon. Ennyire még sosem voltam elhavazva. A kétségbeesésemen sokat segített, hogy miután 2 órát dolgoztam az ebédszünetben, az élettan-kórélettan kedves kis biokémiája lekötötte a neuronjaimat egy rövid időre.

Mióta hazaértem, több minden kitisztult a fejemben. Elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne legyen energiám a felesleges dolgokon idegeskedni, de kellett még pár összetevő a felismeréshez.

Először is a legutóbbi bejegyzést kommentálta a Nő. Annyira hálás vagyok neki, hogy felpofozott, hogy arra nincsenek szavak.

Alapvetően egy türelmes embernek tartom magam. Utasokkal, gyerekekkel, vagy olyan utasokkal, akik gyerekestül jönnek, vagy bárki mással, végtelenül kedves és megértő tudok lenni. De mi a helyzet saját magammal? Életkorban és fejben átmenet vagyok két generáció között, és sajnos az újabb eresztés átka engem is megfertőzött. Nem csak maximalista vagyok, de mindent azonnal és rögvest akarok, hajtok érte, és ha nem teljesül ASAP akkor meginog alattam a talaj.

Aztán a Nő szavain elgondolkoztam. Hova sietek? 24 éves vagyok. Annyira ráérek hogy még. Nálam senki sem ér rá jobban, pláne hogy elértem a fenti hozzá-állásommal már egyet s mást, amit sok embernek jóval több év alatt sem sikerült. Szóval úgy döntöttem, hogy leveszem egy kicsit a lábam a gázról, és visszakapcsolok egy kicsit kettesbe.

Rég várt párkapcsolatomban is erre van most szükség. Nincs könnyű élethelyzetben és rajtam is nagy a nyomás. Mikor ma azt mondta, hogy ha nem tudok lemenni Szegedre, akkor majd máskor találkozunk, először összeszorult a torkom.

Aztán elmosogattam, és most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor elgondolkodtam, és hasznosan tettem, hogy elgondolkodtam és pozitívan átformáltam az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Először is, bármennyire feszegetjük, ez egy távkapcsolat, és annak érdekében, hogy megtartsuk a rendet a saját életünkben, kell szabadidő egyedül is. Ez lemondásokkal jár. Kettő, épp itt az ideje, hogy szeptember óta először eltöltsek egy értelmes hétvégét a lakásomban, és nekiálljak tanulni azt, amit eddig nagyon szerettem volna jól tudni, de nem szántam rá elég időt. Ha szerencsénk van, még a családom legértékesebb része is meglátogat. Talán így mindketten visszatalálunk magunkhoz egy picit és jobb lesz jobb kedvűen együtt lenni.

Az előző bejegyzésben pánikba estem, hogy nem szeret. Mostmár úgy gondolom, hogy az fusztrált, hogy a szerelem ideológiájába habarodtam bele, lecsorgott a hab. Most jön a csokitorta: megismerni valakit, és rájönni, hogy tényleg egymásnak szánt-e minket a sors, és ha leszünk olyan szerencsések, akkor majd jön a többi, magától.

Mikor ma vezettem haza a reptérről, nem voltam fáradt. Kicsit csalódott talán, később kifejtem, hogy miért.

Nemrég érkeztem haza az elmúlt idők egyik legjobb járatáról. Annyira kímélő volt, hogy még szórakozni is simán elmentem volna. De térjünk vissza a lényegre.

Decemberben megismerkedtem Zolival. Tegnap voltunk 2 hónaposak. Most mégis egyedül ülök a kanapémon, el is felejtette. Január végén voltam egy hetet Szegeden (előre is bocs a helyesírásért, post-flight movement disorientation.) ahol furcsa érzésem volt. Anatómia vizsga után madarat lehetett volna velem fogatni, úgy ültem volán mögé, és zúztam le Szegedre, és nem csak azért, mert esélyem volt a kettesre, de azért is, mert akkor a tanulás miatt már vagy 2 hete nem láttam az uramat. Alapvetően minden jól sikerült, vacsorával várt, jól telt a hét. Voltak dolgok, amiket magamból kiindulva nem nagyon tudtam hova tenni. Szinte sosem tévézek, és akkor kellett rádöbbennem, hogy Zoltánom életében a TV nagy szerepet tölt be. Kicsit úgy éreztem, túl nagyot, de nyilván, ha máshoz szokik az ember... Lényeg a lényeg. Neki dolgozni kellett, én otthonról, kényelmesen, egész egészséges mértékben kopogtattam a céges laptop billentyűzetét, és minden nap vártam haza a munkából. Valami árnyék volt a dologban, hiányzott a helyzet romantikája. Az is lehet, hogy hiperérzékeny vagyok bizonyos dolgokat tekintve, de ekkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon tényleg ő az, akire én vágytam?

Tudtam, hogy nagyon sok minden megvan benne, leginkább az, hogy akkor még friss volt az az érzés, amit akkor éreztem, amikor a kapcsolatunk indult. Zavarba ejtett, megnevettetett, rámadta a kabátot, érdekelte és figyelte minden szavam. Sármos volt, kedves szemekkel. Most is az.

Azon a héten egyik este elmentünk a legjobb barátjával moziba, aminek olyan debriefing lett a vége, hogy elfogyott egy üveg jóféle házi. Másnap Zoltánunk ment dolgozni, én meg körmöshöz, majd Viktorral másnaposság fojtó ebédet ettünk a helyi John Bullban. Utána cukrászda, ahol persze a sok eszmecsere után rátértünk a kettőnk kapcsolatára is, mármint az ő legjobb barátja, és az én kapcsolatomra. Akkor jött nemcsak a kávé, de a feketeleves is. Viktor kicsit részletesebben mesélt nekem Zoli múltjáról, arról, hogy hogyan ért véget az elősző kapcsolata, és hálás vagyok neki, hogy őszintén elmondta azt, hogy Zoli hogy beszél Rólunk. Őt nagyon csúnyán megbántotta anno valaki, akiről nem fűzök ide minősítést, mert az minősítene engem is, annyit tudok a lánnyal kapcsolatban papírra vetni, hogy tiszteletben tartom azt, hogy őt valaha Zoli szerette, és nem ismerem, el kell fogadnom azt, hogy annak az embernek egy része, akit én most megismertem, tőle lett olyan, amilyen. Az már más kérdés, hogy ennek a kapcsolatnak köszönhetően az én kedvesem most aggyal próbál kapcsolatosdit játszani.

Aki ismer, az tudja, hogy mennyire érzelmes lány vagyok, igénylem azt, hogy levegyenek a lábamról. Most egy olyan kapcsolatba kerültem bele, ahol a férfi ezt ellenreakcióból fél megtenni, és ahogy Viktor megismételte Zoli szavait, már nem tud, és nem is akar szerelmes lenni. Mikor ezt meghallottam, úgy éreztem, mintha ketté téptek volna a mellkasomban minden szervet. Órákig csak néztem magam elé. Pörögtek bennem a gondolatok.

Ennek már idestova három hete. Azóta töltöttünk együtt egy pár napot, és megbeszéltük a dolgokat. Még aznap este hallottam ugyanezt az ő szájából is, azzal megtoldva, hogy én nem akarhatom, hogy ő szerelmes legyen, mert akkor nem lesz önmaga. Úgy gondolom, másképp reagálunk mindannyian az érzésre, de az biztos, ha Zoli nem lett volna bennem olyan, amilyen, fele ennyi erőm nem lett volna a vizsgaidőszakhoz.

A szerencse az, hogy vele merek őszintén beszélni az érzéseimről, és úgy gondolom, hogy ő is kezd egy kicsit jobban kinyílni irányomba. A napokban az jár a fejemben, hogy vajon mi lesz ennek a vége. Nagyon hosszú ideig voltam egyedül, elég sokáig ahhoz, hogy tudjam, mit érek egyedül. Szerencsére vagyok olyan helyzetben, hogy megengedhetek ennek a dolognak annyit, hogy kivárom, hogy mi sül ki belőle. Elvégre nem sietek sehova.

A hétköznapok nem telnek másképp, mint azelőtt, amikor megismerkedtünk, azt leszámítva, hogy a telefonom jóval kevesebb ideig bírja szusszal. A munkahelyemen még talán sosem tudtam ilyen teljesítményt nyújtani, jól szervezem a kis csapatot, rengeteg a feladat, és repülés szempontból sem kímélnek. Azt fogom tenni, amit Zoli kért tőlem: magamnak én leszek a legfontosabb. Suli miatt cserélek járatot, az sem kevés. Ha látni akar, oldja meg, megvan rá a lehetősége. Úgy érzem, én már eléggé kifejeztem, mennyit ér nekem ez a kapcsolat, talán túlságosan is elvesztette számára a kihívás jelleget, ugyanis ebben is mindent megtettem azért, hogy a legjobb time-managementtel hozzam össze a találkákat.

Meglátom, mennyire és meddig lesz nekem elég az, amit ő nyújt nekem. Ha ezzel az energiabefektetéssel és odafigyeléssel áldja meg az életem, nem hiszem, hogy sokáig fogom az energiámat arra használni, hogy azon dolgozzak, hogy pozitívan álljak hozzá minden nap a kettőnk dolgához. Az a tény, hogy még együtt vagyunk, annak köszönhető, hogy szeretem annyira, hogy megvárjam, hogy felfogja-e időben azt, hogy mit veszíthet. Még nem késő. Nem tudom, hogy naptári idő megállapítható-e ezzel a dologgal kapcsolatban. Volt szerencsém meglátogatni egy sztár-pszichológust, aki a sztori részleteinek megismerése után azt mondta, akár egy évig is eltarthat, mire ő túl lesz teljesen az előző törésen az életében. Ismerve a rám váró feladatokat idén tavasszal, csak annyit tudok mondani, hogy ha ezt a tavaszt túléli a kapcsolatunk, akkor mindent. Ehhez neki kell felkötni a nacit.

Ma nem várt ott a reptéren. Holnap nem dolgozom, meg kellene értenem, hogy fontos volt a barátaival találkoznia, holott hulla fáradt volt, és semmi kedve az egészhez. Remélem jól érezte magát, és megérte, hogy ezt a hétvégét másnak szánta. Kicsit mindig reménykedek benne, hogy ott áll, az érkezésen, ahogy ezelőtt egy párszor már volt rá példa, de még sosem lepett meg. Nagy próba ez nekem, hogy most nem kényeztetnek el, ez ellenkezik azzal, amit eddig elképzeltem arról, hogy milyen egy kapcsolat az első időkben. Még nem tudom, hogy fel akarom-e dolgzni azt, hogy ő most akaratlagosan cselekszik úgy, hogy ne én legyek a legfontosabb, annak érdekében, hogy jól alakuljon a kapcsolatunk, és megőrizze a férfiasságát. '..meghaltál bennem, de újjá születsz...' nemrég hallgattam meg ezt a számot. Néha riasztóan üresnek érzem magam belülről, és olyan, mintha csak az agyam mondaná, hogy sokat ér ez a kapcsolat. Meg kell erőltetnem magam, hogy elgondolkozzak azon, hogy mi égette ezt az elgondolást az agyamba. Ezt váltja ki belőlem ezzel a viselkedéssel, semmi mást. Volt már olyan kapcsolatom, amiből megtanultam, mi az, amit még megtehetek egy férfiért úgy, hogy nő maradjak mellette. Most nem fogok ennél többet tenni, és vállalom a kockázatát annak, hogy előfordulhat, hogy nem lesz ebből tündérmese.

Lassan hetek óta tervezem, hogy leülök, és blogot írok. Volt már, hogy nagyon közel álltam hozzá, de mégsem tettem meg. Ez is egyike volt azoknak az ígéreteknek, amit megtettem magamnak, mégsem szakítottam rá időt.

Ma beszéltem anyuval. Szúrós megjegyzést tettem neki azzal kapcsolatban, hogy ő soha nem tud elismerni, csak a kákát keresi a csomón. Elmondtam neki, hogy nekem ez mennyire rosszul esik, és az is fáj, hogy soha nem mutatja ki felém azt, hogy elismer. Persze megint azt mondta, hogy hasonlítok rá, erre én nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy nem mindig tudom, hogy hogyan kezeljem jól, mert nem mindig megy az okos döntés, miszerint csak meg kellene hallgatom a kritikus megjegyzéseit, és nem törődni vele, úgy talán konstans rendben lehetne az önbizalmam. Erre csak azt mondta, hogy leteszi a telefont.

Nem tudom, hogy elgondolkodott-e azon, amit mondtam, vagy megint csak bennem látja az agresszív kamaszt, aki az egyetlen és egyedüli hibás azért, amilyen, vagy belátja, hogy neki is volt vele dolga. Szerencsére már nem sok van. Mindenesetre tíz perccel később rájöttem, hogy mennyire én vagyok a felelős az ilyen helyzetekért, és mennyire gyenge tudok lenni, ha kicsúszik a kezemből egy picit az energiaháztartásom.

Fogtam magam, és ráncba szedtem a gondolataimat, rájöttem, hogy okosabb vagyok én ennél, és tudom, hogy az én hibám volt az, hogy most ilyet vágtam a fejéhez, annak ellenére, hogy már rég lejátszottam magamban a vele kapcsolatos meccset, és nem érdekel mit gondol, ismerem a saját értékeimet, és nem engedem, hogy az ő tükrében lássam magam, egyedül kell tükörbe néznem és csak az számít.

Annyi minden történt az elmúlt hetekben, hogy azt sem tudom hol kezdjem. Igazából magam is csak kapkodom a fejem, hogy hogyan bírom mindezt, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy az sokat nyom a latban, hogy már nem vagyok egyedül.

Sikeresen zártam az első félévemet a SOTE-n, ami nem volt kis teljesítmény, mindamellett, hogy a cég képez és elvár, nem kis tételekben. Most ugyan már egy hajszállal kevesebbet osztanak be járatra, és több időt kapok az irodában, de a szabadnapjaim nem kevés részét töltöm azzal, hogy a céges ügyekkel foglalkozom. Ezzel kapcsolatban már megtanultam lefékezni, és jelentem, hogy az elmúlt egy héten a 6 szabadnapomból 3at nem dolgoztam. Ehm. Annyit...

Voltam Hamburgban kiképzésen az Airbus kiképzőközpontjában, a kiutazásom körülményeiből egy kisebb novellát lehetne összeütni, nem is unalmasat. A lényeg az, hogy megtanultam, hogy mekkora hatással van rám az, ha a kis dolgaim nincsenek körülöttem, nem választhatok, hogy mit veszek fel, csak egy karkötővel tudom összekötni a hajam, sminkre esélyem sincs és a cég elfelejtette kifizetni a hotelemet. Szerencsére annyira fáradt voltam az utazás körülményei miatt, hogy nem volt energiám arra, hogy kikérjem magamnak, sőt, még fel sem idegesítettem magam a dolgokon. Csináltam amit tudtam, ahogy tudtam. 2 ponttal jobb lett a vizsgám, mint az ukrán cég technikai vezetőjének, aki évek óta a karbantartáson dolgozik.

Hazajöttem, repültem egyet, utána 4 óra tanulással a zsebemben elmentem lesz ami lesz vizsgázni anatómiából. Soha nem örültem még ennyire kettesnek.

Ma reggel 3.15kor ébresztett a telefonom. Az egyik mellettem, kinyomtam, a másik a konyhában. Rohantam ki, hogy kinyomjam, nehogy felkeljen a Zoli. Olyan 10 másodperc kellett, hogy felfogjam, hogy egyedül vagyok, és mennem kell repülni.

A Vele kapcsolatos érzéseimmel, gondolataimmal kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy: I risk to fall just to know how it feels to fly. Tökéletes.

A lényeg az, hogy most, hogy hetek óta pakolok bőröndből bőröndbe, rohanok innen oda, most, hogy van 2 órám magamra, rájöttem, hogy mik azok a dolgok, amelyekre akkor is kell időt szakítanom, ha nincs, pedig általában tényleg nincs. A munka megvár, azonban a magamnak tett ígéretek be nem tartása nem vezet jóra. Alig várom, hogy elmenjek edzeni (szándékosan nem várom meg, hogy legyen időm rá) és jobban oda kell figyelnem arra, hogy megtartsam azt, aki eddig voltam, még akkor is, ha a státusz: kapcsolatban. Most nem lehetek lusta, mikor egy olyan féfri van mellettem, aki kihozza belőlem a maximumot, ha én is teszek érte. Akkor tudom ezt vidáman rendezni, ha nem veszem túl komolyan, nem görcsölök az idő-hiányon, mindent akkor és úgy csinálok, ahogy jól esik. Menni fog.