Ahogy visszaolvastam az előző love story-t, rájöttem, hogy annyi, de annyi mindent le lehetett volna írni még a járattal kapcsolatban, de nem baj, ez így volt jó.

Azóta Szegeden lefolyt pár liter víz a Tiszán, és én is eltöltöttem pár napot a partján, holott a folyót nem láttam. Majd legközelebb. Nem csalódtam. Nagyon kedves kis város. A lovagom egy esti Milánó után várt a reptéren, hogy ne kelljen fáradtan vezetnem. Sosem felejtem el, ahogy állt az óra alatt a 2A-n. Azóta mindig reménykedek, hátha ott lesz, mikor megérkezünk. Hajnali háromra le is értünk Szegedre, ez volt a második randi, és 5 vagy 6 napot töltöttünk együtt. Megismertem egy darabot az életéből, együtt töltöttünk egy szuper estét az ő otthonában, főztünk, sütöttünk rosé kacsát és megismertem a családját. Nagyon szeretet-teljes, békés környezetben nőtt fel, ahol beszélnek az érzelmekről és őszintén megélik az örömöt. Jó volt velük lenni.

Közben eltelt egy kis idő, és én egész álló nap az anatómiát bújom, dolgozom, és most azért ültem le írni, hogy megerősítsem magamban azt, hogy élek, lélegzem, hálás lehetek a sorsnak, és tényleg mindenem meg van. Nem könnyű jól csinálni, most sokszoros a terhelés, nincsenek laza esték, barátok, csak munka van és tanulás.

Sosem fájt még ennyire minden porcikám. Holnap túl leszek a megbeszélésen, amin el kell mondanom, hogy mit várok el a csapattól, amit mostantól én irányítok. Nem lesz könnyű, de érzem, hogy fogom tudni jól csinálni. Holnap reggel úgy kell felkelnem, hogy felnézek magamra, látom magamban az erőt és arra gondolok, hogy biztos vagyok benne, hogy most elértem azt, amit eddig idilli állapotnak gondoltam. Kedves vagyok, pozitív, vidám és elismert, az akadályokat megoldandó feladatként kezelem, a nehéz helyzetekkel megbírkózom, van véleményem, ami mellett kiállok, de csak akkor mondom ki, ha jó okom van hinni benne, hogy megállja a helyét.

A legfontosabb viszont az, hogy át is érezzem ezt a helyzetet. Hajlamos vagyok arra koncentrálni, hogy ki mikor mit gondol arról amit és ahogyan csinálok, és alapvetően a legnegatívabb hozzáállást veszem kiindulópontnak. Most eljött az a pillanat, hogy el kell engednem ezt a szokásomat, mert nem koncentrálhatok a negatív, "életből felmentett" emberekre, akik ahelyett, hogy kihoznák az erejükből a maximumot, ahogy Popper Péter írásában olvastam tegnap este: csak a mások kritikájával szórakoztatják magukat a semmitmondó, üres életük romhalmazának a tetején. Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell rájuk odafigyelni. A jó vezetés titka az, hogy a pletykából (nálunk galley FM) tanulunk. Meghallgatjuk, átgondoljuk, hogy milyen alapokon nyukszik, nem vesszük a lekünkre, csak az azáltal tükröződő, fennálló, abszolút racionális eszközökkel kezelhető problémán igyekszünk javítani. Szerencsére nekem a személyzet teljesítményével csak egy bizonyos aspektusban kell törődnöm, de ha olyan vezetőnk lenne, aki tudja mit hol kezeljen, nem lenne könnyű dolga. (Így pedig pláne nincs.)

A lényegre visszatérve. Mostantól, kedves lekiismeretem, kiállok azért, amit képviselek, hiszek abban, hogy tényleg változtatni tudok a flotta állapotán, és most, hogy a kezembe adták hozzá az eszközt, meg is teszem. Ehhez mindent előkészítettem, már csak egy kis brain storming, új ötletek, új módszerekkel, globális gondolatokkal, egyszerű eszközökkel, meg is csináljuk.

És vagyok olyan szerencsés, hogy van mögöttem valaki, akiért ezt hibátlanul megteszem, azért, hogy áprilisra talán szabad legyen az összes hétvégém, emberi időszakban legyek szabadságon és kevesebbet repüljek. Ámen.

Egyszer volt, hol nem volt, eljött a Mikulás reggele. Felkeltem, és nem épp meglepő módon üres volt a csizma. Eszembe sem jutott egy pillanatra sem, hogy ezen szomorkodjak, örültem annak, hogy szép a reggel, megreggeliztem, főztem egy kávét, kiültem a teraszra, és azt gondoltam, hogy egyet kérek idén a Jézuskától, Mikulástól és a Jó Istentől. Azt kívántam, hogy találjam meg azt, akit eddig annyira vártam, egy igazi férfit, akivel megoszthatom az életem. Kész vagyok rá és hiszem, hogy voltam olyan jó idén, hogy megérdemlem.

Ezzel a gondolattal elkezdtem készülődni életem első dubai-i járatára, kicsit izgatottan, mert az új desztináció messzebb van minden eddiginél, kevés, de lelkes utast kell elvinnünk, és kivételesen van időnk velük érdemben foglalkozni.

Jó hangulatban készítettem fel a fiatal és lelkes csapatot akikkel mentünk erre a járatra. Elkezdtünk mindent időben, így a beszállítást is. Bejött az első ajtón 4 szimpatikus srác. akikre "véletlenül" nem szóltam rá, hogy menjenek hátra, így be is ültek a 4.-5. sorba. Hátraléptem a beszállítás vége felé, fogtam a passenger addresst, és elkezdtem szavalni a szokásos beszállítószöveget, amire felnézett az 5 Alpha. Összenéztünk, nekem pedig slightly felment a pulzusom. Mire kiálltam a kabin elejére, hogy az utazási adatokról tájékoztassam a kedves utasokat, addigra a térdem is remegett egy picit, és nem nagyon néztem a jobb oldalra, de éreztem, hogy figyelnek.

Megkezdődött a szervíz, ment a járat rendben, 4 óra 20 perc után pedig megkezdük a süllyedést Dubai reptere felé. Felállt az 5 Alpha, és odajött a konyhába. Megkérdezte, hogy el lehet-e hívni a stuvikat vacsorázni. Erre az volt a válasz, hogy nincs leírva sehova, hogy nem lehet. Elment mosdóba, a kedves kollegina pedig fogott egy dobozt, és úgy ment a kabinba szemetet szedni, mint akit rakétából lőttek ki. Behúztam a függönyt a konyhára, és mikor kijött a mosdóból 5A már megint eléggé megemelkedett a pulzusom. Elhívott vacsorázni, elkérte a számom, és egy héttel később a biokémia izgalmai között csörgött a telefonom.

A nevét is megtudtam, és az éj-nap fordulón találkoztunk fél hétkor egy belvárosi étteremben. Zolival az első randink 3 naposra sikerült. Életemben nem voltam még ennyire boldog.