Jelenleg Hamburgban kopogtatom a billentyűzetet. Jól esik most kiszakadni a hétköznapokból, és tudom, jót fog tenni jövő héten is és azután is. Szerencsére az eddig itt meglátogatott hoteleim közül a kedvencembe raktak. Csend van, mert messze a város, de gyönyürű a kilátás az Elbára, bár most a szobám ablaka épp az Airbus Cabin Centerre néz, mert itt van a szomszédban a város, ahol a gépeket gyártják.
Szóval mikor ilyen kis kiküldetésen vagyok, mindig kicsit objektívebben látom magam. Azért nem sok magyar mondhatja el magáról, hogy betette ebbe a városba a lábát. Sokszor úgy érzem magam, mintha egy dokumentumfilmben szerepelnék. Úgy érzem, megéri leírnom, mi történik ilyenkor, ígérem, nem sokáig kanyarodok el a tárgytól.
Általában 1 nappal azelőtt, hogy jönnöm kellene, kapok egy e-mailt, hogy holnap indulni kell. Horror a repjegy ára, de sebaj, kijutok valahogy. Leszállok a gépről, általában helyi nemzeti légitársaság, de most a belgákéval érkeztem. Megjön a csomag, kitipegek az érkezésre, ahol egy sofőr Airbus táblán mutogatja, hogy Frau Reisinger. Odamegyek, kisétálunk, fekete merci hátsó üléséről lejelentem, hogy megjöttem. Hotel, másnap reggel játszósban reggeli, a hotel ajtóban mosolyog a fenn említett úriember, elvisz a periportba, kapok szép kártyát, irány az iroda a negyediken, ahol felveszek egy jegyzettömböt, egy kávét, és megyek a szép új madarat megnézni.
Precízen nekiállok a dolgomnak a 30 fokos kabinban, ahol még festékszag keveredik a friss bőr illatával. 50 percenként 10 perc szünet. Mindenki lesi a bánatom, minden szavam írásba kerül, amit mondok, takarítják, javítják, cserélik. Ilyenkor mindig kicsit jobban ráérzek, mennyire a kisujjamban van minden kabin funkció, mi hol mikor hogyan szól, villog, világít vagy csak csilingel, ha baj van, ha nincs baj, melyik rendszer melyiket írja felül, vagy miből hol mennyinek kell lennie, mi milyen szögben kell, hogy álljon, mennyire mozoghat. A fehér panelen is megtalálom a karcot. Annak ellenére, hogy fájdalmasan sok dolgot listázok fel nekik, már ismernek, és mivel úgy adom elő, szívesen segítenek. Most szól a Morcheeba, reggel 5.30ra jönnek értem, mehetek haza, jövő héten újra itt, VIP vendégként a kabin interior expon, Hamburgban. Nagyon várom.
Egyik este együtt filmeztünk Zolival meg a hugommal, és a film eszembe juttatta, mi akartam lenni tinilány korom utolsó pár évében. Utazni akartam és írni. Aztán nem vettek fel a Corvinuson arra a szakra, ahova szerettem volna menni, de közben szerencsére megtaláltam a hivatásom, tudni fogom, hogyan működik az ember, és életeket fogok jobbá tenni, mindemellett minden eszközöm megvan ahhoz, hogy írjak, így úgy döntöttem, nekiállok utazónaplót írni az emberekről országról országra. Remélem, nemsokára megszáll az ihlet, a blog címét már tudom.
Most ugyan jól esik a magány, de azért örülök, hogy jövő héten nem egyedül jövök.
Vasárnap mikor leszálltam Londonból, Zoli várt a reptéren egy csokor virággal a kezében. A legnagyobb eltökéltséggel sétáltam felé, abban a tudatban, hogy fél órán belül elhagyom, és soha többé nem leszek az övé. Titkon azért egy kis szeglete remélte a szivemnek, hogy ez nem fog összejönni, mert sokáig hittem bennünk, és ami köztünk volt, az nem történik meg minden nap.
Felmentünk az irodába, majd megkértem, hogy üljünk ki a teraszra. Elterveztem, hogy egyenruhában sétáltam be az életébe, abban is sétálok ki. Mikor emondtam neki, hogy szakítani akarok vele, azt mondta, hogy tudta, hogy baj van, de azt nem, hogy ekkora. Magam is meglepődtem, mennyire jéghideg voltam belülről. Kicsit még mindig az vagyok, de már kezd javulni a helyzet, néha még hiányzik is. Szóval megkért rá, hogy legalább beszéljünk róla, hogy miért döntöttem így. A kissé privátabb helyet keresve elmentünk a szökőkúthoz, leültünk egy padra, és meggyőzött arról, hogy megéri megpróbálnom megbocsátani neki. Mindent elmondtam neki, mégegyszer, hogy mivel bántott meg, hogy megértse, hogy miért döntöttem így, és miért üres a szemem, ha ránézek. Ő is elmondta, hogy emlékszik, hogy elmondtam ezeket, de nem érezte át, mostmár tudja, a bőrén érzi, miről beszéltem. Mekért, hogy adjak neki egy utolsó esélyt arra, hogy visszalophassa magát a szivembe, lehetőleg örökre.
Azóta mindent megtesz, hogy jóvá tegye azt, amit összetört bennem. Ami engem illet, olyan sehogy sem állok hozzá. Szívesen látom, ha jön, de azt helyezem előtérbe, ami nekem fontos, nem csak azért, mert így akarom, hanem azért, mert nem is érzem úgy, hogy máshogy kellene tennem. Feltette nekem a kérdést, hogy akarom-e, hogy újraépítsük a kettőnk kapcsolatát. Nem adtam rá egyértelmű választ, mert nem látom a közös jövőnket. Nem tehetek róla, de sokminden meghalt bennem, ő maga is, nem egyszer. Elmondta, hogy most igazán átérzi, mit éreztem az elején. Most ő szerelmes, én meg csak nézem, látom, de én nem érzem.
Nincs könnyű dolga, nem csak azért, mert ez mind megtörtént, de azért is, mert aligha van alkalma arra, hogy elkapjon félúton két utazás között. Most nem drámázok, csak sodródom, nem erőltetek semmit, ha jön az érzés, jön, ha nem, akkor nem. Élvezem és megélem a pillanatokat, úgy, ahogy vannak, odafigyelek az emberekre, elmegyek anyuékhoz, tanulok, dolgozom. Nagyon látom rajta, hogy minden követ megmozgat azért, hogy velem legyen, kedveskedjen felém, és én is odafigyelek rá. Amolyan higgadt, kimért kedvességgel fordulok felé, szeretem, de a lepkék alszanak. Remélem, nem csapott agyon belőlük túl sokat.
