Az az érzés, hogy szeretném, ha egy nap csak 48 órából állna, és elég lenne hozzá 7 és fél óra alvás, úgy tűnik, hogy a következő 3 és fél évemre konstans igaz lesz. Ma délután lerohant a stressz, hogy 'uramatyám, mi lesz a sulival, velem, munkahellyel ezen a tavaszon. Ennyire még sosem voltam elhavazva. A kétségbeesésemen sokat segített, hogy miután 2 órát dolgoztam az ebédszünetben, az élettan-kórélettan kedves kis biokémiája lekötötte a neuronjaimat egy rövid időre.
Mióta hazaértem, több minden kitisztult a fejemben. Elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne legyen energiám a felesleges dolgokon idegeskedni, de kellett még pár összetevő a felismeréshez.
Először is a legutóbbi bejegyzést kommentálta a Nő. Annyira hálás vagyok neki, hogy felpofozott, hogy arra nincsenek szavak.
Alapvetően egy türelmes embernek tartom magam. Utasokkal, gyerekekkel, vagy olyan utasokkal, akik gyerekestül jönnek, vagy bárki mással, végtelenül kedves és megértő tudok lenni. De mi a helyzet saját magammal? Életkorban és fejben átmenet vagyok két generáció között, és sajnos az újabb eresztés átka engem is megfertőzött. Nem csak maximalista vagyok, de mindent azonnal és rögvest akarok, hajtok érte, és ha nem teljesül ASAP akkor meginog alattam a talaj.
Aztán a Nő szavain elgondolkoztam. Hova sietek? 24 éves vagyok. Annyira ráérek hogy még. Nálam senki sem ér rá jobban, pláne hogy elértem a fenti hozzá-állásommal már egyet s mást, amit sok embernek jóval több év alatt sem sikerült. Szóval úgy döntöttem, hogy leveszem egy kicsit a lábam a gázról, és visszakapcsolok egy kicsit kettesbe.
Rég várt párkapcsolatomban is erre van most szükség. Nincs könnyű élethelyzetben és rajtam is nagy a nyomás. Mikor ma azt mondta, hogy ha nem tudok lemenni Szegedre, akkor majd máskor találkozunk, először összeszorult a torkom.
Aztán elmosogattam, és most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor elgondolkodtam, és hasznosan tettem, hogy elgondolkodtam és pozitívan átformáltam az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Először is, bármennyire feszegetjük, ez egy távkapcsolat, és annak érdekében, hogy megtartsuk a rendet a saját életünkben, kell szabadidő egyedül is. Ez lemondásokkal jár. Kettő, épp itt az ideje, hogy szeptember óta először eltöltsek egy értelmes hétvégét a lakásomban, és nekiálljak tanulni azt, amit eddig nagyon szerettem volna jól tudni, de nem szántam rá elég időt. Ha szerencsénk van, még a családom legértékesebb része is meglátogat. Talán így mindketten visszatalálunk magunkhoz egy picit és jobb lesz jobb kedvűen együtt lenni.
Az előző bejegyzésben pánikba estem, hogy nem szeret. Mostmár úgy gondolom, hogy az fusztrált, hogy a szerelem ideológiájába habarodtam bele, lecsorgott a hab. Most jön a csokitorta: megismerni valakit, és rájönni, hogy tényleg egymásnak szánt-e minket a sors, és ha leszünk olyan szerencsések, akkor majd jön a többi, magától.
