Lassan hetek óta tervezem, hogy leülök, és blogot írok. Volt már, hogy nagyon közel álltam hozzá, de mégsem tettem meg. Ez is egyike volt azoknak az ígéreteknek, amit megtettem magamnak, mégsem szakítottam rá időt.
Ma beszéltem anyuval. Szúrós megjegyzést tettem neki azzal kapcsolatban, hogy ő soha nem tud elismerni, csak a kákát keresi a csomón. Elmondtam neki, hogy nekem ez mennyire rosszul esik, és az is fáj, hogy soha nem mutatja ki felém azt, hogy elismer. Persze megint azt mondta, hogy hasonlítok rá, erre én nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy nem mindig tudom, hogy hogyan kezeljem jól, mert nem mindig megy az okos döntés, miszerint csak meg kellene hallgatom a kritikus megjegyzéseit, és nem törődni vele, úgy talán konstans rendben lehetne az önbizalmam. Erre csak azt mondta, hogy leteszi a telefont.
Nem tudom, hogy elgondolkodott-e azon, amit mondtam, vagy megint csak bennem látja az agresszív kamaszt, aki az egyetlen és egyedüli hibás azért, amilyen, vagy belátja, hogy neki is volt vele dolga. Szerencsére már nem sok van. Mindenesetre tíz perccel később rájöttem, hogy mennyire én vagyok a felelős az ilyen helyzetekért, és mennyire gyenge tudok lenni, ha kicsúszik a kezemből egy picit az energiaháztartásom.
Fogtam magam, és ráncba szedtem a gondolataimat, rájöttem, hogy okosabb vagyok én ennél, és tudom, hogy az én hibám volt az, hogy most ilyet vágtam a fejéhez, annak ellenére, hogy már rég lejátszottam magamban a vele kapcsolatos meccset, és nem érdekel mit gondol, ismerem a saját értékeimet, és nem engedem, hogy az ő tükrében lássam magam, egyedül kell tükörbe néznem és csak az számít.
Annyi minden történt az elmúlt hetekben, hogy azt sem tudom hol kezdjem. Igazából magam is csak kapkodom a fejem, hogy hogyan bírom mindezt, mindenesetre abban biztos vagyok, hogy az sokat nyom a latban, hogy már nem vagyok egyedül.
Sikeresen zártam az első félévemet a SOTE-n, ami nem volt kis teljesítmény, mindamellett, hogy a cég képez és elvár, nem kis tételekben. Most ugyan már egy hajszállal kevesebbet osztanak be járatra, és több időt kapok az irodában, de a szabadnapjaim nem kevés részét töltöm azzal, hogy a céges ügyekkel foglalkozom. Ezzel kapcsolatban már megtanultam lefékezni, és jelentem, hogy az elmúlt egy héten a 6 szabadnapomból 3at nem dolgoztam. Ehm. Annyit...
Voltam Hamburgban kiképzésen az Airbus kiképzőközpontjában, a kiutazásom körülményeiből egy kisebb novellát lehetne összeütni, nem is unalmasat. A lényeg az, hogy megtanultam, hogy mekkora hatással van rám az, ha a kis dolgaim nincsenek körülöttem, nem választhatok, hogy mit veszek fel, csak egy karkötővel tudom összekötni a hajam, sminkre esélyem sincs és a cég elfelejtette kifizetni a hotelemet. Szerencsére annyira fáradt voltam az utazás körülményei miatt, hogy nem volt energiám arra, hogy kikérjem magamnak, sőt, még fel sem idegesítettem magam a dolgokon. Csináltam amit tudtam, ahogy tudtam. 2 ponttal jobb lett a vizsgám, mint az ukrán cég technikai vezetőjének, aki évek óta a karbantartáson dolgozik.
Hazajöttem, repültem egyet, utána 4 óra tanulással a zsebemben elmentem lesz ami lesz vizsgázni anatómiából. Soha nem örültem még ennyire kettesnek.
Ma reggel 3.15kor ébresztett a telefonom. Az egyik mellettem, kinyomtam, a másik a konyhában. Rohantam ki, hogy kinyomjam, nehogy felkeljen a Zoli. Olyan 10 másodperc kellett, hogy felfogjam, hogy egyedül vagyok, és mennem kell repülni.
A Vele kapcsolatos érzéseimmel, gondolataimmal kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy: I risk to fall just to know how it feels to fly. Tökéletes.
A lényeg az, hogy most, hogy hetek óta pakolok bőröndből bőröndbe, rohanok innen oda, most, hogy van 2 órám magamra, rájöttem, hogy mik azok a dolgok, amelyekre akkor is kell időt szakítanom, ha nincs, pedig általában tényleg nincs. A munka megvár, azonban a magamnak tett ígéretek be nem tartása nem vezet jóra. Alig várom, hogy elmenjek edzeni (szándékosan nem várom meg, hogy legyen időm rá) és jobban oda kell figyelnem arra, hogy megtartsam azt, aki eddig voltam, még akkor is, ha a státusz: kapcsolatban. Most nem lehetek lusta, mikor egy olyan féfri van mellettem, aki kihozza belőlem a maximumot, ha én is teszek érte. Akkor tudom ezt vidáman rendezni, ha nem veszem túl komolyan, nem görcsölök az idő-hiányon, mindent akkor és úgy csinálok, ahogy jól esik. Menni fog.
